Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály (1800-1855) a XIX. század első felében, a szabadságharc idején élt és alkotott. A magyar romantika összegzője, személyében kettősség fedezhető fel. Nappal a hazáért küzd, éjjel lelkét vizsgálja, elmélkedik, vívódik. A romantika stílusjegyei jelentkeznek költészetében és nyelvezetében, gyakoriak a metaforák, allegóriák, szimbólumok. Tudós-és irodalmi tevékenysége is jelentős. Toldi Ferenccel megírta az első magyar helyesírási szabályzatot illetve tájszótár szerkesztésében is részt vett. Shakespeare műveit fordította (Julius Caesar, Lear király, Rómeó és Júlia), ezzel is hozzájárulva a magyar műveltség fejlesztéséhez. 1823-31 között epikai alkotásokat írt, 1822-41 között 16 drámát, mindeközben lírikusként jelentős verseket írt. A 30-as években ódákat és epigrammákat, később főleg rapszódiákat, filozófiai verseket írt.

1800-ban született Pusztanyéken, elszegényedett katolikus nemesi családban. Édesapja gazdatisztként irányította Nádasdy Mihály gróf uradalmát, majd a gróftól haszonbérbe vette annak velencei birtokát. A család mindig anyagi gondokkal küzködött, mivel kilencen voltak testvérek. Édesapja halála teljes anyagi vlságot hozott, 1817 novemberétől a Perczel családhoz került nevelőnek. Itt ismerte meg Etelkát, iránta való szerelme azonban társadalmi különbségük miatt lehetetlen volt. 1841-ben ismerte meg Csajághy Laurát, szerelmük házassággal végződött. Aktívan részt vett a szabadságharcban, a világosi fegyverletétel pedig teljesen letörte. 1855-ben váratlanul meghalt.

Vörösmarty utolsó időszakának meghatátorozó elemei a 1848-49-es szabadságharc bukása, anyagi gondjai és lelki egyensúlyának megbomlása. Épp ezért verseire jellemző a sötét, pesszimista látásmód. Nagy hatással volt költészetére a szürrealizmus is. Csupán öt verset írt ezen korszakában, 1849-ben két verset. Az egyik az Emlékkönyvbe, melynek kulcsmondata "Mi a világ nekem, ha nincs hazám?"; másik, Átok című művében Görgeyt teszi felelőssé a szabadságharc bukásáért. 1850-51-ben írta az Előszót, mely a romantika egyik csúcsát jelenti. Másik két műve pedig a Vén cigány és a Fgytán van napod..., ez utóbbi utolsó verse, töredékes mű.

Előszó című verse 1850-ben keletkezett. Azt tervezte, hogy az 1846-ben írt Három rege című művet kiadja, ez lett volna előszava, ez magyarázhatja a címválasztást. Az első tíz sorban a tavasz toposza újjászületik, természeti képek követik egymást. Megjelenik a szorgosan dolgozó, összetartó emberek képe. Metonímia a kéz emberrel való azonosítása. Célja, hogy a paraszt és a nemes egy közös célért szorgosan, összetartóan dolgozzon. A szív segítségével lehet túllépni az ellentéteken. A zöld ág a házépítés képe és az újvilág víziója egyben. Az új világ békés úton érhető el, nem vérontással. Ha ez a világ megteremtődik, a természet ünnepelni fogja az embert. Az alaphang pátoszos, idilli, az alkotás csendje hallható. Az alkotó munka révén Istenné emelkedő ember csodáját mutatja be. Tele van igékkel, dinamikus, ennek ellenére harmonikus képet alkot, ebből is látszik, hogy a romantika jegyében íródott. A 11-18. sor alkotja a II. szerkezeti egységet. A "reszket a lég" kifejezés a nyár forróságára utal, azaz már elmúlt az alkotó tavasz. A csodavárásban még a Föld is megszűnt forogni. Ez a rész március 15-ét idézi, a reménnyel teli várakozást. Létrejött a szabadság szent szózata, mely a 12 pontra utalhat. Ezután a magaslat után már csak hanyatlás következhet. A 19-33. sor alkotja a III. egységet, mely a pusztulást idézi. A háború bőszült szörnyetegként jelenik meg, nyomában a megsemmisülés, nyomor. A vers tavaszi képének tiszta kék egével szembekerül az elsötétlő ég melyen villámok cikáznak. Egyetlen állóképbe sűríti az összes pusztító dinamikát. Apokaliptikus kép tárul az olvasó elé. A IV. rész a 34-41. sorig tart, a tél toposza, a természet és az ember pusztulása, elégikus. A pusztulás leírása itt hangtalan állóképet eredményez, szinte hallhatóvá válik a halál csendje. Olyan, mint a haldokló ember utolsó sóhaja. Az apokalipszis azért következett be, mert az ember elállatiasodott, így nem érdemelte meg többé az életet. Istent emberi tulajdonságokkal ruházza fel, saját kiábrándultságát fejezi ki ezzel. A vers utolsó szerkezeti egysége különáll a műtől, a jővő, az újjáéledés, a visszatérő tavasz toposza. A természet továbbél, az emberi társadalom részlegesen elpusztult, ez a Bach rendszerre utal. Tragikus irónia, a ember látszólag él, ez végleges reménytelenségre ad okot. Az utolsó sor értelme, hogy a megváltó, tehetséges embereket eldobták maguktól, így nincs aki segítsen. A vers műfaja rapszódia, hatalmas érzelmi, lelki változások zajlanak le benne. Romantikus stílusú, erre utalnak a túlzások és a látomásos képek. Időszembesítő és értékszembesítő vers, a természet már nem kapcsolódik szorosan az emberhez.

A vén cigány című 1854 nyarán keletkezett műve látszólag ellentétben áll az Előszóval, azt mutatja, még van remény. Mikor a krími háború során az osztrákok és törökök meggyengültek, úgy tűnt esély lehet egy új szabadságharcra. Vörösmarty a békét tartja megoldásnak, nem akar véres harcokat.Szerinte a felelőtlen ábrándozás is felelős az ország pusztulásáért. Súlyos betegsége, a halál veszélye is inspirálta egy összegző mű megírására. A háború után nem jöhetett új világ, mégis utolsó műveiben még hinni akart. A címben szereplő cigány a nagy szenvedéllyel és hittel zenélő művészre utal. A költőnek nincs joga hallgatni, mert a nép számít rá. Így mindig vigasztalnia kell az embereket, a legnehezebb helyzetben is. A vers két részre osztható, az I. az 1-5. versszak, reménytelenséget sugároz. A II. rész a 6-7. versszakból áll, megjelenik egy halvány reménysugár, egy kis optimizmus. A refrén jelentése, hogy mindig írnia kell, ameddig csak teheti. Önmegszólító vers, saját magának jelöli ki feladatát, célját. Az egész versben tükröződik az egyszer fent, egyszer lent állapota, ez magánéleti, anyagi gondjaira utal. Akár az őrületig el kell mennie, de minden erejét össze kell szedni. A világban háború dúl, szevedés és a természet is fellázad az ember ellen. A világnak mindig része volt a szenvedés és a halál, sosem lesz másképp. A II. részben azonban víziót lát a világ megtisztulásáról, a viszályok végéről, amikor majd újra írhat, immár lelkesedve, új erővel. 

Örkény István - Tóték

Örkény István (1912-1979) - Tóték

Örkény István a II. világháborút követő évtizedekben alkotott. A II. világháború utáni vereség sokkoló hatású volt a hatalmas emberveszteséggel és a fasizmus tudatos emberirtásával. A Szovjetunió mindenárom bolsevik típusú államot akart létrehozni nálunk is, ez rányomta bélyegét a művelődésre, a szellemi életre. Az 1956-os forradalom rövid időszakának kivételével egészen a hatvanas évek közepéig a proletárdiktatúra érvényesült. Ideológiai ellenségnek bizonyult minden ami nem marxista. De minden korlátozás ellenére hatottak a nacionalista, polgári, vallási, népi, kispolgári nézetek a hazai szellemi életre. Fejlődött az iskolarendszer, a könyvkiadás, a könyvtárak, színházak, rádiózás, melyek segítették a művelődést.

Az irodalomban előírták milyen témákról lehet írni, az írókat és könyveket a támogat-tűr-tilt hármasba sorolták. Örkény István is csak 1957-ig publikálhatott, majd 1962-ig várnia kellett.

Nemcsak a korszakra, de Örkény műveire is jellemző a groteszk. Ez egy összetett esztétikai fogalom, világa zárt és benne minden lehetséges, reális és irreális; látszat és való egymásba játszanak át. Gyakran ábrázol visszataszító, torz elemeket. Össze nem ilőő elemeket társít egymáshoz, ezzel nyugtalanító érzést keltve a befogadóban. Életrehívója az elidegenedettség, belőle következik a szorongás, a félelem, a kétségbeesés látomásos megjelenítése. A groteszk nem válaszokat, as, hanem kérdez és ezáltal új gondolatok jönnek létre, az embert elmélkedésre, valóságának megkérdőjelezésére ösztönzi. Megjelenítésének lényegi eszköze a szerkezet, a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. Az össze nem illő elemek társítása a groteszkben nem oldódik fel, időtlenné emelődik, s bizarrságának megfelelő világszemléletet fejez ki.
A groteszk közeli rokona az abszurd, kiegészítik egymást. Az abszurd mű az ember személyes sorsának kilátástalanságáról, az élet értelmének általános kérdéseiről szól.
Örkény művei elsősorban groteszkek, a világ ellentmondásait mutatják be. Rámutatnak a kommunikáció képtelenségére, a személyiség korlátozottságára.

Örkény István 1964. január 22-én megállapodást kötött a Hunnia filmstúdióval a Lángoló víz (Pókék) című filmnovella elkészítésére. A cég azonban visszautasította az elkészült művet. A cím Tótékra változott és filmforgatókönyvként készült el. 1966-ban jelent meg a Kortárs című irodalmi lapban. Kazimir Károly színházi rendező egy színházi változatot kért az írótól. A Tótékat 1967. február 24-én mutatták be a Thália színházban, mely színháztörténeti eseménynek bizonyult.

Cselekménye röviden összefoglalható. A Tótékban három családtagnak kell áldozatot hoznia a negyedikért, aki az orosz fronton harcol, és a fiú felettesét, az idegbeteg őrnagyot kell elszállásolniuk két hétre, aki átlépi az emberi tűrőképesség határait.
A mű a II. világháború idején, 1942-ben játszódik Mátraszentannán. A családfő Tót Lajos tűzoltóparancsnok, fia a fronton harcoló Tót Gyula, a felesége Mariska és lányuk Ágika alkotja a családot. Tót Lajos kötelességtudó, vasutasból lett tűzoltó. Elismert tagja a település közösségének és családja is felnéz rá. Munkáját pontosan végzi és mindenkinek segít. A családfő áll a középpontban, ő az aki legjobban szenved a változásoktól. A két nő a nagy cél érdekében a végsőkig alkalmazkodik. Az őrnagy érkezése és szokatlan életmódja, gondolkodása felborítja megszokott, idilli életüket. A műben a két, a történetet és Tóték életét nagyban meghatározó szereplő közös vonása különcségük és, hogy jelenlegi helyzetüket a háborúnak köszönhetik. Az őrnagy a háború miatt lett zavart, idegei nem bírták a szolgálat feszültségét. A postás Gyuri atyus születése óta gyengeelméjű és éppen a háborúnak köszönheti, hogy postás lett, hiszen a korábbi postás elment katonának. Teljes mértékben meg akar felelni az elvárásoknak, a neki szimpatikus embereknek csak jó, a többieknek rossz híreket visz. Groteszk karakter már amiatt is, hogy ezt a munkakört betöltheti és ő dönthet ezáltal arról, hogy ki milyen hírekről értesüljön.

Örkény a háborút mint élete sorsdöntő eseményét legteljesebben a Tótékban tudta megragadni, pedig a fő cselekménysík nem a fronton, hanem a hátországban játszódik. Örkény írói világában a magyarság sorsa, léthelyzete, magatartása központi kérdéskör. A mű a szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe, van olyan értelmezés is mely szerint Tót úr és az Őrnagy egyetlen lehetséges személyiség kétféle tulajdonságcsoportja. Mindenkiben megvan a hatalmaskodásra és a kiszolgáltatottságra való hajlam, képesség. A zsarnok csak az áldozat-szerepet elfogadók révén válhat zsarnokká.
Tóték környezete már az őrnagy érkezése előtt is felfordult világ, ahol gyakoriak a foglalkozáscserék: az ügyvéd gödörtisztítóvá, Tót Gyula tanító katonává vált. Az ide érkező őrnagy már teljesen deformálódott személyiség. Eredetileg maga is áldozat, magatartása azt példázza, hogy hova vezet a szolgalelkű alkalmazkodóképesség. Bár az őrnagy a Tót családhoz pihenni érkezik, képtelen alkalmazkodni a civil élethez, nem tudja visszanyerni eredeti állapotát.

Az őrnagy a háború hírnöke, az értelmetlen agressziót testesíti meg. Manipulálja az embereket tekintélyével. Személye diszharmóniát tükröz; Tót menekülni akar előle, Mariska víziókat lát fiáról, Ágika beleszeret az őrnagyba. Tót viselkedésében infantilis jegyek jelennek meg, folyton el akar bújni; durcásan, gyerekesen áll ellen az őrnagynak, de igazából csak a mű végén mer fellázadni. Bár Gyula közvetlenül nem jelenik meg a történetben, mégis annak fontos része.

A frontot idézi Tót Gyula története amit csupán levelekből, sürgönyökből, leltárból ismerhetünk meg. A frontot és a hátországot a műben a postás kapcsolja össze, ő dönt arról, mennyiben befolyásolja egymást a kettő. Tót úr részére csak jó hareket továbbít, így Gyula halálhíre nem jut el a családhoz. A közönség tudja, hogy a Tót család önfeláldozása értelmét vesztette, maguk a szereplők azonban nincsenek ezzel tisztában.

Ahogy Tót megtörik, úgy adja fel egyéniségét is. Először csak legelemibb szokásairól kell lemondania, a dobozolásba való kényszerű bekapcsolódása azonban  már akaratának feladását is érinti. Korábban a falusi közösségben és családjában hatalma volt, ezért elképzelhetetlen volt számára, hogy részt vegyen a dobozolásban. Mikor az őrnagy már arra próbálja rávenni, hogy dobozolás közben ne is gondolkodjon, megszökik, mert ellenállásra képtelen, a kivárás pedig nem hozott eredményt. Ahogy elmegy az Őrnagy, Tóték rögtön mindent visszaállítanak korábbi helyére, hiszen régi életüket akarják folytatni. Azonban az Őrnagy visszatér és Tót úr már nem hajlandó behódolni és tűrni a megaláltatást, ezért végez vele. Eszköze a margóvágó, az Őrnagyot rögeszméjének tárgyával likvidálja.

A mű különböző feldolgozásai, a kisregény, a színház és a film a lényegesebb szempontokból egyezik, de kisebb eltérések megfigyelhetőek. A dobozolás művelete minden megvalósításban monoton folyamat, értelmetlen. Sziszüphosz mítoszát idézi, melyben a szereplő egy verem aljáról görgeti felfelé a követ a verem falán, de az egy idő után mindig visszagurul. Azonban újra és újra nekiáll és sosem sikerül elérnie célját. A színházi feldolgozásban a margóvágó hangsúlyos szerepet kap, gépies, ütemes mozgást jlenít meg, melyhez nincs szükség gondolkodásra. Csupán az idő múlik, de semmi érdemleges nem történik a munka hatására. A filmben a dobozolás közben az arcokat közelről mutatják, mely bemutatja hogyan viszonyulnak ehhez a munkához. A rengeteg dobozt a kertbe hordják, labirintust kialakítva. Az útvesztőben az ember elvész, sem önmagát sem a többi embert nem képes megtalálni. Mikor a dobozoknak már a kertben sincs hely, talicskával hordják le a folyóhoz, hogy kidobják őket. Ezen jelenetek még egy kérdést felvetnek, hogy a háború alatt honnan volt ennyi felesleges papír.

Hangsúlyos még a csipogójelenet, a filmben és a színházban az őrnagy csipogót tesz Tót úr szájába, míg a kisregényben elemlámpát. Ezzel a mozzanattal sem az asztal alá bújó családfő, sem Mariska és Ágika nem értenek egyet. Tót végül mégis megadja magát, lemondva büszkeségéről.

A budijelenetben az Őrnagy és Tót úr ellentétes személyiséggel egy kis helyen van összezárva. A színházban hintázással ábárzolták, a filmen és könyvben pedig Tót úgy érzi nincs már hová menekülni, ezért az utolsó lehetséges helyre, a budiba vonul vissza. Úgy érvel, más nem fér be oda, a bogarak megnyugtatóan zümmögnek és olyan érzés mintha anyja ölében ringatná. Mikor az őrnagy beül mellé, egyetért vele.

Az Őrnagy elutazása után minden újra normális. Gyula halálára a kisregényben Tót rossz álma utal, a drámában az anyuka kiáltja fia nevét.

A kisregény eseménysort mutat be, a dráma groteszk tragikomédiát.

Az őrnagy a háború hírnöke, az értelmetlen agressziót testesíti meg. Manipulálja az embereket tekintélyével. Személye diszharmóniát tükröz; Tót menekülni akar előle, Mariska víziókat lát fiáról, Ágika beleszeret az őrnagyba. Tót viselkedésében infantilis jegyek jelennek meg, folyton el akar bújni; durcásan, gyerekesen áll ellen az őrnagynak, de igazából csak a mű végén mer fellázadni. Bár Gyula közvetlenül nem jelenik meg a történetben, mégis annak fontos része. 

Ibsen-Vadkacsa

Ibsen - Vadkacsa

Ibsen a XIX. században és a XX. század első éveiben alkotott. A modern polgári dráma megújítója. Analitikus drámának is nevezzük, mivel analitikus technikával a jól megszerkesztett drámák elemeit kapcsolja össze. Emellett jellemzője a szimbolizmus. Ibsen a norvég és skandináv irodalom egyetlen elfogadott európai nagysága. Az európai dráma legnagyobb alakjai, Shakespeare és Moliére mellett említik. Vidéki, elmaradott városban született, elszegényedett kispolgári családból származik. Maga körül a szürkeséget, kisszerűséget és hazugságot látta. Patikussegédként megélte a kisember kiszolgáltatottságát. 1848 forradalmai idején verseket írt a szabadságról és függetlenségről. Egy norvég színházban dolgozott fordítóként, színészként, rendezőként. Külföldi tartózkodása alatt megismerte az európai irodalmat és színházat. Miután hazaköltözött, bár világhírűvé vált, folyamatos támadások érték. Emiatt és betegsége miatt magányosan, befelé fordulva élte le utolsó éveit.

Norvégia sajátosságaihoz tartozott, hogy nem alakult ki feudalizmus, ezáltal nem volt nagybirtokos réteg sem. A társadalom nagy része szabad parasztokból állt. A vikingek szabadság-és kalandvágya is örökségként maradt a norvégokra. Megjelent a bűntelen bűnbánó polgár, aki éppen bűntelenségét bánta. Élethazugságban élltek, az idilli életük szembenállt a belső vágyakkal. 1814-ig dán uralom alatt éltek, így az 1860-as évekig megmaradt a nemzeti romantika.

Ibsen korai műveire jellemző a nemzeti romantika, a romantikus versek. Catilina című történelmi drámája hazafias jelképpé vált. Az 1863-ig írt viking saga a norvég néphagyományoknak állít emléket. 1864-től kezdődött második alkotói korszaka, ekkor két drámai költeményt is írt. Ezek fő kérdése az individualizmus volt, hogy az egyén teljes élete lehetséges-e? Brand című művének főhőse hasonlóságot mutat az A vadkacsa Gregersével. Nem hajlandó kompromisszumokra, lelkészként a közösséget akarja felemelni az ideálok szintjére. Másik művének címszereplője, Peer Gynt Ekdal alakját idézi. Látszólag független, szabad, igazából üres személyiség. Minden eszmény feladásával lelke kiüresedik. Élethazugságokkal ámítja önmagát. A 70-es évektől a 80-as évek közepéig társadalmi színműveket írt. Az akkori aktuális problémákat vette sorra műveiben, melyekben jelentős szerepet kaptak a szimbólumok. A társadalmi problémákat, a pénz szerepét, a női emancipáció kérdését (Babaszoba, Kísértetek) vizsgálta. A 80-as években kezdődött szimbolista időszaka (Solness építőmester, A tenger asszonya).

Intellektuális, művelt alkotó. Műveiben hirdeti, hogy őszintén szembe kell nézni a valósággal, a hazugságokat le kell leplezni. Mindig kérdez, de sosem ad választ. Fő kérdései az individum és kollektivitás, az élethazugságok. Nietzsche szerint a lét elborzasztó, kérdéses mivolta miatt hazugságok szügségesek az illúzió fenntartásához. Ez a szemlélet tükröződik Relling alakjában. Emellett műveiben a bűnösök nem, de a bűntelenek büntetést kapnak. Analitikus módszere olyan akár az Antigoné és az Oidipusz király, melyekben a múlt béli tettekre fokozatosan derül fény. Elemei, hogy a jelenben idill uralkodik, nincs cselekvés. A drámai szituációt mindig egy kívülről érkező ember indítja el, aki kérdéseivel feltárja a múltat. A megismert események a jelen viszonyait megváltoztatják, melynek következményeképp drámai szituáció alakul ki.

A vadkacsa című drámában két család szoros viszonyrendszere van jelen. Az idős Werlet és Ekdalt az üzlet, fiaikat Gregerst és Hjalmart iskolatársi, baráti viszonyuk köti össze. Werle felesége hisztérikus volt és öngyilkos lett, Gregers kötődött hozzá. Hjalmar felesége, Gina gyakorlatias, kislányuk Hedvig az egyetlen ártatlan tiszta lelkű szereplő a műben. A két család mellett a mű szereplői még Relling, az orvors és Molvik a teológus. A Gregers által elkezdett múltfeltárás lépései a gyanú, a felismerés és a szembesítés. Minden tény kétirányú mozgást indít el, egyszerre feltárja a múltat és befolyásolja a jövőt. A műben jelen van a naturalizmus, a realizmus és a szimbolizmus is. A naturalizmus szó francia eredetű, természettudóst jelent. A XIX. század második felében bontakozott ki és a század természettudományos felfedezésein alapul. Ezen irányzat az írót boncorvoshoz hasonlítja. Az irodalom feladata, hogy az ember belső világának ábrázolásakor azt tudományos módon mutassa be. A lelki dolgokat fontos fizikálisan is megjeleníteni. Jellemző a naturalista művekre a kisszerű hősök szerepeltetése. Az irányzat egyik legjelentősebb képviselője Zola, egyik leghíresebb műve a Nana. A realista tényfeltáráshoz naturalista elemek társulnak. A külső és belső folamatokat együtt kell vizsgálni ahhoz, hogy a szereplők motvációi érthetőek legyenek. Emelett nagyfokú líraiság és drámaiság jellemzi. Filozófiai alapja Taine miliő-elmélete, mely szerint az ember helyzetét a genetika, az, hogy hova szület és a környezete határozza meg. A realizmus szerint találóan rajzolja meg a környezetet és nem húzza az időt lényegtelen apróságokkal. Bemutatja a tipikust, új tartalommal tölti meg a régi keretet, a valóság lényegét láttatja. Ez vonatkozik a látható társadalmi szférára és a legmélyebb rétegek bemutatására is.

A mű kezdetekor a cselekmény nagy része már lezajlott, mi csak a történet végét láthatjuk. A vadkacsa központi témája az élet egészét átszövő élethazugság problémája, az emberek önámító szerepjátszása. Az Ekdal család jólétben, a boldogság és elégedettség illúziójában él. A családfő Hjalmar Ekdal fényképész, de a munka nagy részét felesége, Gina végzi. 14 éves kislányuk, Hedvig apját a rajongásig szereti, ő a szülők legnagyobb öröme, de egyben bánata is, mivel nemsokára meg fog vakulni szembetegsége miatt. Az öreg Ekdal valaha gazdag nagykereskedő volt az idősebb Werle üzlettársaként. Híres vadász volt, de ma már katonai rangjától megfosztott, lecsúszott öregember. Werle egy kétes üzleti mesterkedéssel tőrbe csalta, elárulta és a bíróság Ekdalt várfogságra ítélte. Kegyetlen sorsa elől az önámításba menekül, a padláson vadásztelepet rendez be tyúkokkal, galambokkal, nyulakkal. A padlás szűk tere ironikus ellentétet alkot a hajdani erdők végtelenségével. A padlás kincse a szárnyán sebesült vadkacsa, melyet Werle lőtt és egy vadászkutya hozta fel a vízből. Hjalmart családja bátornak, és zseni feltalálónak tartja, valóban azonban akaratgyenge és lusta, csupán önámításként vonul vissza szobájába nem létező találmányán dolgozni. Környezete segíti önámításában, kivéve Hedviget aki valóban igaznak véli a hazugságokat, így ő tudatlanul támogatja apját. Gregers visszatérésekor rádöbben apja aljasságára. Apja a teherbeesett volt szeretőjét, Ginát a mit sem sejtő Hjalmarra bízta. Ekdalék jólétét is Werle biztosította Ekdal másolási munkinak túlfizetésével. Hedvig igazából nem Hjalmar, hanem Werle gyermeke. A tisztességes, de naiv Gregers morális forradalmat akar megvalósítani, úgy gondolja, hogy az igazság a boldogság forrása. A tisztátalan, hazugságokra épülő életből akarja kimenteni az Ekdal családot. Relling doktor szerint Gregers rögeszmés bolond, aki már a Höjdal-telepen is sok gondot okozott tisztességre való túlzott törekvéseivel. Gregers felnyitja Hjalmar szemét, azt remélve, hogy a család végre valódi boldogságban élhet. Azonban Hjalmar nem olyan amilyennek Gregers képzeli, el akarja hagyni családját. Akaratgyengesége miatt mégis ott marad még a lakásban. Az egyetlen aki nem hazudik az Hedvig. Gregers ráveszi Hedviget, hogy ölje meg a vadkacsát, ezzel bebizonyítva apja iránti szeretetét. Mikor Hedvig a padláson meghallja, hog apja idegennek nevezi, szíven lövi magát. A műből azonban hiányzig az igazi tragédia, a család élete tovább folytatódik ugyanúgy, sőt a kislány halála egyfajta megnyugvás Gina és Hjalmar számára. Újabb öncsalás áldozatává válik emléke. A mű igazi tragikomédia, tanulsága, hogy a hazug életnél még elviselhetetlenebb a tiszta igazság, az embereket nem lehet akaratuk ellenére boldoggá tenni.

A mű helyszane Werle háza, melyet részletesen bemutat az író, ez a miliő elmélet miatt fontos. A másik helyszín az Ekdal ház műterme és padlásszobája, mindkettő azt sugallja, hogy nem a valóságban élnek. Emellett Ekdalék retusálással foglalkoznak, azaz a valóságot akarják elpalástolni. A mű középpontos dráma, központi szimbóluma a vadkacsa, mely a szabadságot, korlátlanságot szimbolizálja. A megsebesített vadkacsa Ginara, a lesüllyedő vadkacsa Hjalmarra utal. A mű többi részében a vadkacsa Hedviget jeleníti meg, ezt a kislny megérti, önmagával párhuzamba állítja. Magát kell feláldoznia, ő az áldozat a vadkacsa helyett. A kutya Gregerst szimboliálja, aki kimentette a vízből a süllyedő vadkacsát, Hjalmart. Gregers boldogtalan, magányos ember, Jézusnak képzeli magát, mindig meg akar váltani valakit. A 13-as szám is szimbólum, Jézus száma. Ibsen magát a 13-as számmal azonosította, egyúttal a művészeket is, például Gregerst. A 13 több mint az átlagost jelentő tucat. 

Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel (1776-1836) a XVIII.-XIX. század fordulóján élt és alkotott. Csaknem egy évtizedik titokban írta verseit, közben földbirtokosként élt. Kettős életet élt, éjszaka visszahúzódott költői világába egyhangú élete elől. Ilyenkor Horatius és egyéb költők műveit olvasva virrasztott illetve saját költeményeket írt. Egész életének feloldhatatlan problémája volt a földesúri élet és a költői világ ellentéte, ez okozhatta költészetének korai kifulladását is. A horatiusi életfilozófia, a végletes érzelmek kerülése, a bölcs belenyugvás meghatározta életét és költészetét. Bár valóban Horatiustól kapott klasszicista ösztönzést, az antik formák mögött nem a harmónia, csupán az aziránti sóvárgás fedezhető fel. A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta többek között Gessner és Matthisson német költők tanulmányozása. Emellett a magyar klasszicizmus korában már kezdtek sarjadozni a romantika előzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre.

(Hetyén, egy dunántúli faluban született középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. 13 éves korától kezdték taníttatni, többször összeütközésbe került a soproni evangélikus líceum merev szokásaival. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de sokat olvasott, kitűnően elsajátította a latin nyelvet és jól megtanult németül is. Sopronból Niklára ment nagybátyjához, majd hazatért, de apjával elmérgesedett viszonya miatt nehezen bírta az otthon töltött éveket, főleg anyja halála után. Feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, akivel Sömjénben telepedett le. Majd Niklán éltek és földbirtokosként pénzt gyűjtöttek. Felesége nem volt szellemi partnere, így magányosan, befelé fordulva elmélkedett. Első verseskötet is csak 1813-ban jelent meg, miután versei elnyerték Kazinczy tetszését, akivel levelezésbe is kezdett. Vidéki földesúri élete és költői ambíciói ellentétbe kerültek egymással. Mindehhez hozzájárult magánya, búskomorsága és gyakori betegeskedése. Kölcsey keményen bírálta, azt gondolta a bírálatok mögött Kazinczy állt, ezért elhidegült tőle, abbahagyta a vele való levelezést. Erre csak évek múltán adott választ Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel. Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétikai alapelveire épített legfőbb kifogásit már a romantika nevében utasította vissza. Életét ezután a tudományoknak szentelte, utolsó éveiben sokat betegeskedett, 1836-ban halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.)

Négy műfajban alkotott jelentőset: óda, elégia, epistola, epigramma. I. korszakát (1796-1808) az ódák, II. korszakát (1808-1817) az elégiák, III. korszakát (1817-től) a tudományos művek határozták meg.

A magyar felvilágosodás hanyatlóban volt, Napóleon hódításai miatt féltette hazáját az idegen elnyomástól. Mindezeknek köszönhető, hogy első korszakában elsősorban ódákat írt. Az erős, hazaszerető költői énje ódák, míg a magányos, befelé forduló énje elégiák írására ösztönözte. Kazinczy szerint az óda műfaja költői helyet adott neki. Hogy megfeleljen Kazinczynak és a kor igényeinek, klasszicista ódákat írt. Horatius ódáit vette példának, fő témái a hazaszeretet és az erkölcs. Horatiust követve alkaioszi strófában írta ódáit, mindig tételmondattal kezdett, melyet bizonyítás és összegzés követett. De művei eredetiek voltak, köszönhetően a hangnemkeveredésnek, metaforáinak, romantikus elemeknek. A nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni művészetével, elsősorban hazafias ódáival.

Ódái közül az egyik legismertebb az első Magyarokhoz címet viselő mű. Alkaioszi strófában írta, egyik leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye. Zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava a hajdan tiszta, de most veszni tért erkölcs. A kor felfogása szerint ez az oka a nemzet hanyatlásának és menthetetlen pusztulásának. A mű szerkesztő elvét az éles szembeállítás határozza meg. Időszembesítő vers, azaz a múltat, a jelent és a jövőt viszonyítja egymáshoz. A vers címzettje a magyarság, ezzel dramatizált monológgá válik a mű. A múlt nem idilli aranykor volt, de az idegen hatalom és a belső viszályok sem fojthatták meg a nemzetet. Majd a jelen bűneinek felsorolása következik, a tiszta erkölcs eltűnése. A hagyományok megvetése, az anyanyelv hanyagolása, az idegenek utánzása hozza el a lassú halált. A dicső múlt nagyságát Attila, Árpád, Hunyadi János harcainak felmutatatásával bizonyítja. Az utolsó két versszakban az ódai hangot az elégikus váltja fel. Lemondóan állapítja meg, hogy a hajdani nagy birodalmak sorsszerű vége a pusztulás. Ez kiteljesíti a mű pesszimizmusát, elsodorja az utolsó reményt is. A költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. A romantikus túlzás (hiperbola) meghökkentő metaforákat teremt (vérzivata, vak tűz, napkeletet leverő hatalom stb.).

Az azonos címet viselő másik ódájában a kezdeti pesszimizmus a jövőbe vetett szilárd optimista hitbe vált át. 1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, mint az első Magyarokhoz című versé, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két, 3-3 versszakból álló szakaszra tagolódik. Az első egység uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának képe fejezi ki. Az egész világot felfordulással fenyegető látomást ír le. A földrajzi tulajdonnevek az egész földkerekség képzetét keltik. A legdöntőbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott; államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. Ebből  a megrendítő élményből fakad az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegő hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egység, másrészt a "lélek s szaba nép" erkölcsi-fizikai fölénye. Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul, majd egy optimista tanulsággal? az ősi tiszta erkölcsöktették naggyá Rómát, Marathont, Buda várát. A hősi lélek magasabbrenűségét hirdetik a nyers erővel s tömeggel szemben. A versforma alkaioszi strófaszerkezet. A költő lecsendesítve belső zaklatottságát nyugotan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.

Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik: az antik költő filozófiájával próbbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája szapphói strófaszerkezet. Témája a megérkezés, a partraszállás a békés kikötőben. Az élet viharain túljutott és élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált, lezárult egy szakasz életében. Ez arra utal, hogy ekkor már önálló gazda volt. Bár új helyzete védettséget jelent, ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, az álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idő visszafordthatatlanságára. A költő a boldog megelégedés illúziójába ringatja magát, felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát. Osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat a görög tájakkal és Horatius birtokával szemben. Értékszembesítő vers, azaz értéktelített és értékszegény állapotokat ütköztet. A mű végén a sorsába beletörődő lélek kijelentése olvasható, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.  Egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a költészet vigaszához. Az élete és birtoka is csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép.

Mikor már évek óta kedélybetegség gyötörte, ódáival nem tudta s nem merte vállani a politikai költő szerepét: kérdésessé vált számára az ősi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetősége. Nyomasztólag hatott rá elszigeteltsége, reménytelenség uralkodott el rajta. Elégiákat kezdett írni, a műfaj a szentimentalizmushoz és romantikához köthető. Elégiáinak alaptémája a mulandóság, az elkerülhetetlen végzet, a magány.  A közelítő tél című elégiájának komor, vigasztalan a hangulata. A vers felépítése logikus godolatmenetet mutat. Tagadásra fordított idill szövi össze azt, ami elmúlt és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe egyszerre jellemzi az évszakot, az fjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés az ősznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettős hatást ér el: a jelen sivárságára és a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztésére döbbent rá. A múltat pedig idillé próbálja varázsolni. A negyedik strófában filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik. A széles távlatú képi élményt kapcsolja össze a parányival, a földivel, a "kis nefelejcs" enyészetével. Örökre elmúlt fiatalságát siratja, a behunyt szem nem a halálra hanem a szerelmek és örömök észrevételének képtelenségére, a szerelmi-érzelmi halálra utal. Lolli nem konkrét személy, pusztán a szerelem jelképeként fordul elő.

Episztolákat is írt, az episztola költői levél, valóságos és megnevezett személyhez írott verses formájú lírai műfaj, amely valamilyen értekező témát fejt ki, ezért a verselése is a szókészlete is közelebb áll a társalgási nyelvhez. A műfaj megteremtője Horatius. Kazinczyval és társaival levelezett a felvilágosodás eszméit követve. Legjelentősebb episztolája a Pesti magyar társasághoz. Ebben a racionalizmus eszméi és valláskritika is találhatóak. A Dukai Takács Judithoz című műben a női egyenjogúságért szólal fel. Szerinte a nőket taníttatni kéne, hiszen a nők nevelik a gyerekeket. A Vitkovics Mihályhoz a város értékét említi a faluval szemben, a fejlődét, a társas életet, a műveltséget. 

Balassi Bálint, a magyar reneszánsz költője

Balassi Bálint

Balassi Bálint (1554-1594) a magyar reneszánsz korszakában, a XVI. században élt és alkotott. Magyarországon a XV. század közepétől, Mátyás uralkodásától kezdett terjedni a reneszánsz szemlélet és művészetek. Eleinte latin nyelvű volt, import jellegű volt, így az európai színvonalat tükrözte. Legnagyobb alakja Janus Pannonius volt. A XVI. század utolsó harmadáig tartott a reformáció és humanizmus kora. Ekkor már magyar nyelven alkottak, a művek a belső problémákat tükrözték. Jelentős volt a vallási kérdés. Fontos volt a magyar irodalmi nyelv kialakulása, de még alacsonyabb volt az európai színvonalnál. A XVI. század utolsó harmada volt a magyar reneszánsz virágkora. Magyar nyelven, magyar ember problémáiról, európai színvonalon írtak. Legnagyobb alakja Balassi volt. A kései reneszánsz egészen az 1630-as évekig tartott.

A reneszánsz ember az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. Feltámasztották az ókori görög és római kultúrát. Fontos jellemzője a humanizmus, az emberközpontúság.

A XVI. század volt a magyar reneszánsz második nagy korszaka. Bár hiányoztak a nagy kultúrális központok és még a polgárság sem alakult ki, a reneszánsz irodalmi műveltsége egyre szélesebb körben, főleg magyar nyelven terjedt el. A tragikus történelmi helyzet ellenére eleven szellemi élet, gazdag irodalom bontakozott ki. Ennek a fejlődésnek leglényegesebb mozgatója a reformáció volt. Reneszánsz és reformáció között sajátos a kapcsolat: mindkettő ugyanannak a nagy gazdasági és társadalmi átalakulásnak a világnézeti vetülete, csak a reformáció az északi országok gyengébben fejlett kispolgárságának vallásos köntösben jelentkező antifeudális mozgalma. A reneszánsz az élet újfajta szemléletével az evilági élet felé fordult, a reformáció viszont megerősítette a vallás szerepét. A középkori katolikus világképnek a reneszánsz korában való megrendülése, valamint a humanizmus bibliakritikája nélkül a reformáció elképzelhetetlen. A reformáció táplálkozott a humanizmus eredményeiből, a műveltség szélesebb és főleg anyanyelvű terjesztése révén hozzá is járult a reneszánsz kultúra általánosabbá tételéhez. Európa fejlett országaiban a reneszánsz a modern polgárság kialakulásának az időszaka, nálunk a XVI. században egy új főnemesség játssza a vezető szerepet a reneszánsz életszemlélet, életforma kialakításában. Mindez egybeesett a török elleni élethalálharccal, az ország három részre szakadásával, a feudális anarchia tombolásával.

Balassi Bálint a késő reneszánsz alakja, de az egész magyar reneszánsz súcsát jelenti. A magyar nyelvű európai színvonalú szövegversek és szóversek megteremtője. Egyszerre Poeta Doctus és Poeta Natus. Zólyom várában született 1554-ben. Kitűnő nevelést kapott, tanítója Bornemisza Péter író, prédikátor volt, később Nürnbergben és Padovában is tanult. Miután édesapját hamis vádak alapján összeesküvés gyanújával letartóztatták, a család Lengyelországba menekült. Miután apja elküldte az erdélyi Báthory István fejedelem elleni hadjáratba, Balassi fogságba esett, azonban barátként kezelték és jó élete volt. Mivel ez felségsértésnek számított hazatért, de apját már nem tudta megmenteni. 1578-ban ismerkedett meg Losonczy Annával, Ungnád Kristóf feleségével. Szerelmük hat évig tartott, de csak az első két-három hónapban voltak felhőtlenül boldogok. 1579 nyarán hadnagyságot vállalt Egerben, harcolt a törökkel, de hamarosan távoznia kellett. Érdekházasságot kötött unokatestvérével, Dobó Krisztinával, ezt azonban később érvénytelenítették. Utolsó éveiben írta Célia verseit, illetve részt vett a török elleni hadjáratban, Esztergom ostromakor megsebesült és 1594-ben meghalt.

Reménytelen, válságokkal teli életéből a költészet jelentett menekvést. Műveiben formai újítást is bevezetett, megalkotta a Balassi strófát. A három sorból szerkesztett versszak minden sora a belső rímek által három egységre tagolódik. Minden sor 19 szótagból áll 6/6/7 felosztásban, rímképlete aab/ccb/ddb. Saját kezűleg szerkesztette kötetbe verseit, könyvét ciklusokba rendezte, nem kronológiai sorrend, hanem tematika alapján. A Balassa kódexben maradtak fenn versei, mely három egységből áll: saját kezével írt könyvből, Rimay János (tanítványa) verseiből és egyéb versekből. 2 x 33 verset tartalmaz, valószínűleg tervezett még egy cíklust, de az nem maradt fenn. Az első 32 vers Anna vers, a 33. istenes vers, a 65.-ik Júlia versek szerepelnek benne, az utolsó vers pedig búcsúvers. Ő honosította meg az akrosztikont, ami név vagy fogalom elrejtését jelenti a versben a verssorok első betűinek összeolvasásával. Balassi verseit három témakörbe soroljuk: vitézi énekek, szerelmes versek és istenes versek.

Az Egy katonaének című vitézi vers alcíme In laundem confiniorum, azaz A végek dicsérete. A reneszánsz egyedi témája a vitézi vers. Balassi azért írt ilyen verseket, mert Magyarország folyamatosan harcban állt a törökkel. Ő maga is részt vett hadjáratokban, így saját élete is erre ösztönözte. Egyszerre történelmi kordokumentum, egyetemes és személyes vallomás a katonaélet szépségéről és búcsúzás. Balassi a XVI. századi históriás énekek epikus anyagát emeli a tudós reneszánsz szintjére. Csak a magyar irodalomban terjedt el a vitézi ének, lehetett lírai téma a hazáért vívott harc. A jelen szomorúságával szemben felragyogtatta élete valóban múlhatatlan értékeit.
A vers felépítésében a mellé-és fölérendeltség, a harmónia és a szimmetria reneszánsz rendje, törvényszerűsége érvényesül, s uralkodó szerkesztési elve a hármas szám. Az 1., 5. és 9. versszak egymás variációi. Az 1. versszak himnikus, szabad, szárnyaló. Kérdése magában rejti a választ, a végvári életformánál nincs szebb a világon. A költemény címzettjei a vitézek, nem csak róluk, hozzájuk is szól a költemény. Az 5. versszak az általános emberi értékeket, a tisztességet, becsületet, emberséget, vitézséget emeli ki. A 9. versszak érzelmekkel teli búcsúzó hangulatú. A következő szerkezeti egység, 2-4. verszakok, az 1. versszak állítását igazolják valós életképek leírásával. Megjeleníti a végvári vitézek életének mozzanatait: a harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, párviadalokat majd a csata utáni letáborozást és nyugalmat. Az egyetlen negatív elem a vér említése. Az 5. strófában a katonaéletet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Szerkezetileg a vers középpontjába helyezte e strófát Balassi. Az emberség és vitézség a XVI. századi magyar humanista világnézet erkölcsi értékei. A következő szerkezeti egység a 6-8. versszakokból áll, ismét életképek bizonyítják az 5. versszak állítását. De ezek komorabb hangulatúak a korábbiaknál, a harc, halál, csata negatív értékei jelennek meg, a szabadság az egyetlen igazi pozitívum. A 9. versszakban dicsőíti a vitézeket és áldást, szerencsét kíván nekik. A vers hármasságát erősíti, hogy balassi-strófában íródott. Többször előforduló elemek a szabadságot jelképező mező és madár motívum illetve a fel-feltűnő vérmotívum.

Lírikusként Balassi legtöbb műve a szerelemről szól. Az itáliai és európai reneszánsz alkotók műveinek mintájára írja verseit. Élete válságokkal teli, ebből kivezető út a szerelem. Szerelmi költészete több korszakra osztható, az első 1578-84-ig tart, ekkor írta Anna verseit. Ezek Losonczy Annához szólnak, aki mivel férjes asszony, egyszerre reményteljesek és boldogtalan, várakozók. Ezen versek még egyszerű ragrímekre épülnek, ennek ellenére egyediség érezhető bennük. Második korszaka 1587-89-ig tart, ekkor írta Júlia verseit, melyeket a már megözvegyült Annához írt. De Anna visszautasította, így végül mégsem lehettek együtt. Utolsó korszaka 1590-91. között írott Célia verseit jelenti, melyeket valószínűleg más nőkhöz írt. Ezekben szerelme viszonzott, csöndes, harmonikus.

Anna szimbólummá vált költészetében, a nőre az élet értelmeként tekint.

Hogy Júliára talála, így köszöne neki című verse a második korszakából való, a Balassa-kódex 39. verse. A 38. versben rögzíti, hogy egy kapualjból kilépve találkozik Júliával, ezen vers pedig Júlia himnikus üdvözlését tartalmazza. A vers lényege, hogy a világ értelmetlen számára Júlia nélkül. Előbb vallja be érzéseit és csak utána köszönti Júliát, ez az inverzió az érzelmek fokozására hivatott. A reneszánsz, humanista értékrendszer szerint bókol szerelmének. Eszerint fontosak a lelki értékek, Júlia szépsége és a természet szépsége is. Metaforákkal teli a vers, a természeti szépségekhez és anyagi javakhoz hasonlítja Júliát. Istennőként magasztalja, válaszként Júlia csupán elmosolyodik, érzékeltetve elérhetetlenségét. A műfaja dal és verselése ütemhangsúlyos, bokorrímmel. A hosszabb sorokat a belső ramek két rövidebbre bontják, így a verselése felező nyolcas.

Utolsó korszakában, Lengyelországban keletkezett vers a Kiben az kesergő Céliárul ír. A szeretett nőt öccse temetésén látja. Bemutatja a gyász fázisait, az érzelmi zaklatottságot, döbbenetet, majd az azzal szembenálló látszólagos beletörődést. Végül nem csak lelkileg, de ételmi szinten is megtörtség következik, ahogy tudatosul benne szerette elvesztése. Az 1. és 3. versszak Célia fájdalmára, míg a 2. szépségére koncentrál. Az 1. és 2. versszakok első két sora hasonlat részletezése, a harmadik Céliát említi. A 3. versszak három hasonlat kifejtése, a versszak közepén említi Céliát. A tavasz harmatja visszatér a 2. versszakból. Szóvers, műfaja elégia, jellemző rá az alliteráció (keservesen kiált). Balassi strófában íródott és érezhető benne, hogy Balassi felfedezte a magán-és mássalhangzók zeneiségét is.

Balassi a vitézi élet és a szerelem mellett Istennél talált vigaszt hiányérzetére. Minden korszakában írt vallásos verseket, de legjelentősebbeket a válságos időszakokban. 1584-89 között házassága előtt és után illetve 1590-91-ben lengyelországi bujkálása alatt. Tartalmilag új műnek számítottak, mert a közösségi problémák helyett most a reneszánsz életérzés szerint az egyén került előtérbe. Istent nem kezeli mindenhatóként, emberinek képzeli el, nagy hatalommal. Könyörgés helyett érvel, meggyőzi, közel egyenrangú félnek tekinti. Patetikus hangvétel helyett hétköznapi módon szól hozzá. A bűnbocsánatot és megváltást még a földi életében szeretné elnyerni. Formailag a kétsoros versszakok újításnak számítanak, ez kettejüket szimboliálja. A Balassi strófát 6/6/4-es szótagszámra módosítja, mely a megtörtségére utal.

Adj már csendességet... című verse 1591-ben, Lengyelországban keletkezett. A teljes magányból, reménytelenségből, kilátástalanságból Istenhez menkül. Szimmetrikus, triptichon szerkezetű. Olyan akár a középkori szárnyas oltárnak nevezett táblaképek. Az 1-2. versszakok az egyik, a 7-8. versszakok a másik ajtót adják, a középső részt a 3-6. versszakok alkotják. Az 1-2. versszak felkiáltás szerű, felszólító, a középső részben a kérdések uralkodnak, myg az utolsó két versszak kijelentő modalitású. Eső szerkezetű, lassan elér a megoldáshoz, a megnyugváshoz. A jelen szenvedés, így a jövőben reménykedik. A középső részben érvel, bizonyít. Az irgalomra hivatkozik, arra, hogy az Úr érdeke a megbocsátás. A reneszánsz értékekre vágyik, anyagiakra é szabadon szárnyalásra. A mű végén összegzi az elhangzottakat és lenyugszik. A vers jelentősége, hogy megjelenik benne az Ady féle modern vallásosság. Ima szerű, bensőséges, saját lelkének ellentmondásai is megjelennek benne. 

Babits Mihály - etika és humánum

Babits Mihály

Babits Mihály (1883-1941) a századfordulón élt és alkotott. Erre a korszakra jellemző volt a dualizmus kettőssége. A gyors ipari fejlődés és tudományos eredmények álltak szemben a feudális mezőgazdasággal és a falvak elmaradottságával. A hivatalos magyar irodalomban megjelentek az epigonok, akik a korábbi sikeres írók és költők műveit másolták. Velük szemben Babits társaival az eredetiségre törekedett. Az első ebben a szellemiségben írt lap a Hét címet viselte, amely főleg a tudománnyal illetve nyugati művekkel foglalkozott. Babits 1900. körül kezdett verseket írni, művelt volt, tanárnak tanult. 1908-ban öt verse jelent meg a Holnap című lapban, ennek hatására ismertté vált. Feleségül vette Tanner Ilonát (Török Sophie). Tanárként dolgozott és fordított, közben saját műveket írt és egyre népszerűbb lett. 1929-től a kor legjelentősebb magyar irodalmi lapja, a Nyugat szerkesztőjeként dolgozott.1937-től tört ki rajta betegsége, melyben 1941-ben életét vesztette.

Nemes Nagy Ágnes tudatos költőnek nevezte. Szenvedélyes költő, aki a mögöttes tartalmakat keresi. Főleg filozófiai kérdéseket boncolgat műveiben, az élet, halál, megismerés kérdéseit. Kardos Pál Babits kutató szerint ellentétes érzéseket jelenít meg. A műfordítást a legnemesebb költői feladatnak tartja, mivel ezáltal átadhatóak a világirodalmi ismeretek. Arany János a példaképe, tőle vette át formaművészetét és érzékenységét.

Első alkotói korszaka (1900-1908-1912) a pályakezdés időszaka volt. Jellemző volt rá a formai igényesség, a klasszicizáló hajlam. Ezen korszakában írta A lírikus epilógja (1903) című szonettet. A vers költői szerepéről szól, hiába akar minden témában alkotni, végül csak saját problémáiról ír. Helyzetét egy dióhoz hasonlítja, be van zárva a sötétségbe és belülről nem tud kitörni. A mű fő kérdései, hogy a világ hogyan ismerhető meg? és az ember önmagát korlátozza-e a világ mesmerésében? A vágy nyila Nietzsche-től származik, aki megalkotta az ember feletti ember fogalmát. A költeményben felismerhető a képszalag-elmélet: ahonnan indul a gondolat, oda tér vissza. A görög vázafestményeken látható jelenetek egymásutánjához és körkörös önmagába való visszatéréséhez hasonlóan, ami egy-egy történetet tár elénk.

1909 őszén írta meg Esti kérdés című költeményét, mely alkotói élmény nyomán keletkezett. Fogarason ismerkedett meg  a kortárs francia gondolkodó, Bergson időelméletével, amely különbséget tesz a természetben mérhető objektív/fizikai idő és az egyén szubjektív "teremtőnek" nevezett ideje között. Ez inspirálta e mű megírására, mely az Újság című lapban jelent meg. Egy 53 soros, többszörösen összetett mondatból áll, meditáló monológ. Magát idézi fel, a felidézett képekből jeleníti meg a szubjektív időt. Visszatér a fű motívuma, ami az élet körforgására és az emberi életre utal. Lágy hangulatú emlékképekkel indul (est, bársonytakaró, dajka, leple), melyek gyermekkorára utalnak. A dajka említése a föld emberről való gondoskodását jeleníti meg. Egymáshoz filmszerűen kapcsolódó személyes emlékképek követik a természeti képeket. A vers utolsó szerkezeti egységét kérdések halmozása jellemzi. A természet és ember közös vonásait állítja egymás mellé, visszatérnek korábbi motívumok, a fű, lepke, hold, virág szavak. A fű újra említése a képszalag-elméletet idézi.

Második pályaszakaszát (1912-19) erkölcsi, politikai kiállás jellemzi. A háború ellen tiltakozik, a világ illetve belső zaklatottságát fejezi ki.

Ezen korszakában írta Húsvét előtt című rapszódiáját. (1916) Húsvét Krisztus feltámadásának keresztény ünnepe, a feltámadást a költő a békével azonosítja. A malom motívum az életet jelképezi, ami az ember számára folyamatos küzdelem, az embert lassan felőrli. A vers négy szerkezeti egységre osztható, melyek mind hasonlóan kezdődnek, (ha szétszakad ajkam akkor is...), a költő egyre fokozza, hogy mindenképp kimondja szavait. A negyedik szerkezeti egység látszólagos rendezetlenséget mutat. A vers Vörösmarty A véncigány című versét, illetve Berzsenyi Magyarokhoz című költeményét idézi hazafiságával, indulatával.

Fortissimo (1917) című műve himnikus hangnemű közösségi ének. Címe műfaji megjelölés, azt jelenti nagy erővel adandó elő. Rapszódia, emelkedett hangú, szabálytalan ritmusú lírai alkotás. Az első részben az anyákhoz szól, hogy emeljék hangjukat. A szóismétlésekkel emelkedettséget ad a versnek. Niobe az emberiség lehetséges ősanyja a görög mitológia szerint. Az első földi asszony, akit Zeusz szeretett, hat lánya és hat fia született. Gyermekeit az Istenek megölték ő pedig kilenc nap után kővé változott. A második rész Istenhez intézett fenyegetés. A férfiak nevében, hozzájuk fordulva szól. Elköveti a legdurvább istenkáromlást, Isten létének tagadását. Az utolsó rész önkínzó feloldás, Isten és a természet azonosul. Ebből az öntudatlanságában érzéketlen világbl szakad ki és eszmél fel az ember.

Utolsó pályaszakasza az 1920-as évek lírája. Ekkor keletkezett műveiben a menekülés vágya tükröződik. A múltban kiküzdött emberi értékek védelmében szólal fel. Fontosnak tartja megőrizni a lelkiismeret nyugtalanságát és az emberiesség eszméjét.

1925-27 között keletkezett A gazda bekeríti házát. Felszólal a múlt emberi értékeinek megtartásáért. A léckatonák a törvényt, a jogot szimbolizálják, melyek védelmet nyújtanak önmaga számára. Saját munkáját akarja megvédeni és a nyugalom elérése munkája gyümölcse. Az "Én vagyok az Új", utalás Adyra. Babits inkább bezárkózik őrizve eszméit egy jobb kor számára.

A cigány a siralomházban (1926) ars poetica. Fényes bogárként utal korai verseire, mivel poeta doctusként írta ezeket. A második versszakban trombitahanghoz hasonlítja szenvedélyes, figyelemfelkető műveit. De ma már nehezen írja verseit, azok kínnal születnek. Az elesett, szegény embertársaival együttérez, őket siratja verseiben. Nekik már megváltást jelent a halál, a visszatérés a természethez. A költők nem alkothatnak szabadon, de ha verseik nem jutnak el mindenkihez és nem nagy hatásúak akkor már semmit sem érnek.

Az Ősz és tavasz között (1936) elégikus költemény megírásakor már tisztában van betegségével. Megalkotottság jellemzi, a refrén két versszakonként visszatér. A halál rettenetében fogant a vers, az 1870-es évek óta elterjedt a magyar költőknél a halál témája. Azonban Babitsnál nem a halál a központi tárgy, csupán a lét összegzője. Az ember létének fő erkölcsi kérdése, hogy hogyan hal meg. Babits elfogadja a halál tényét. Míg a születésnél van segítség, minden ember egyedül hal meg. Saját életét, élményeit dolgozza fel e versben. A vers első részében a táj belső tájjá válik, naturalista elemek jelennek meg. Jellemző a műre a soráthajlás, a versszakok közti áthajlás. A kántáló refrén a macabrét, a haláltáncot idézi. Minden végéhez ér az idő múlásával, életműve is.

A Balázsolás (1937) egyetlen gondolatfolyam. Kérdése, hogy hogyan kell elviselni a szenvedést és hogyan lehet szenvedni az emberi mivoltának megőrzésével. Az emberi szenvedés mindig testi és lelki egyszerre, melyet egyedül kell elviselni. Gyermekkora szorongás nélkül telt, felhőtlen volt, de a felnőttkor folytonos aggodalma a jövő kérdése. Szent Balázs Örményország püspöke volt, 316-ban elvágták torkát a keresztény üldözések során, azóta Szent Balázs a torokbetegségekben szenvedők védőszentje. Himnuszok és imák elemeit ötvözi. Visszaidézi a gyermekkori emlékeket, idillt. A felnőtt mindent tudó nyugalmával beszél műtétje előtt az elmúlásról. 

Babits Mihály - Jónás könyve

Babits Mihály - Jónás könyve

Babits Mihály (1883-1941) a századfordulón élt és alkotott. Erre a korszakra jellemző volt a dualizmus kettőssége. A gyors ipari fejlődés és tudományos eredmények álltak szemben a feudális mezőgazdasággal és a falvak elmaradottságával. A hivatalos magyar irodalomban megjelentek az epigonok, akik a korábbi sikeres írók és költők műveit másolták. Velük szemben Babits társaival az eredetiségre törekedett. Az első ebben a szellemiségben írt lap a Hét címet viselte, amely főleg a tudománnyal illetve nyugati művekkel foglalkozott. Babits 1900. körül kezdett verseket írni, művelt volt, tanárnak tanult. 1908-ban öt verse jelent meg a Holnap című lapban, ennek hatására ismertté vált. Tanárként dolgozott és fordított, közben saját műveket írt és egyre népszerűbb lett. 1929-től a kor legjelentősebb magyar irodalmi lapja, a Nyugat szerkesztőjeként dolgozott.1937-től tört ki rajta betegsége, mely nagyban közrejátszott abban, hogy utolsó évei egyikén megírta a Jónás könyve című művet.

1938. február 10-én megműtötték Babitsot. Már a műtét előtt is foglalkoztatta egy bölcseleti költemény megírása, mellyel végül augusztus 18-án készült el. A Jónás könyve tanító jellegű elbeszélő költemény. Jónás a Kr. e 783-743 között uralkodó II. Nagy Jeraboám király uralma alatt élt. Főszereplője az ószövetségi Jónás könyvének, amely kb. Kr. e. 400-200 között keletkezhetett. A bibliai történet műfaja példázat, mely Babits művéhez hasonlóan tanító jellegű. Másik forrása a Batizi András XVI. századi prédikátor által megírt Jónás prófétának históriája című mű.

Babits műve a Biblia Ótestamentumának egyik könyvét veszi alapul, annak sajátos átdolgozása. A két mű közötti különbségek jelentősek. A Bibliában Jónás maga kéri, hogy vessék tengerbe, Babits hőse viszont el akar bújni, a hajósok a kormányos parancsára dobják a tengerbe. Babitsnál plasztikusabban rajzolódik ki a cethal gyomrában töltött idő és a mű egészében erőteljesebb Jónás panasza, szenvedése. Erre azért van szükség, mert szemléltetni akarja a költők és általában az emberek nehéz sorsát. A Bibliában Ninive megtér és az Úr megbocsát. Babitsnál a nép kineveti Jónást, de mivel van pár ember akik megtérhetnek, Isten nem pusztítja el a várost. Ez Babits véleményét tükrözi az akkori társadalomból, ami azért érdemel kegyelmet mert még vannak emberek, kiválasztottak akik jó útra térhetnek.

A mű négy szerkezeti részből áll. Az I. részben Jónás menekül küldetése elől, miután pedig útrakel, a hajón a tengerészek a vízbe dobják. A II. rész a cethal gyomrában játszódik, 3 nap és 3 éjen át. Jónás szenvedését részletezi, melynek következményeképp a címszereplő szemrehányást tesz Istennek. A III. részben Jónás beteljesíti feladatát, elmegy Ninivébe. Ott azonban kinevetik őt a prófétálásért; fenyegetése nem teljesedik be. A IV., utolsó részben Isten megkegyelmez Ninivének és Jónásnak a tök példájával világítja meg cselekedete értelmét.

Az első két rész a beteljesülő várakozásokról, Jónás prófétai vállalásáról szól. A történet második fele a be nem teljesülő várakozásoké, hiszen Jónás fenyegetése nem válik valóra. Az I. és III. részben a külvilág, a tenger és Ninive alakítja az eseményeket, míg a II. és IV. rész példázat jellegű, melyekben Jónás és Isten kommunikációja a lényeges.

Az ember folyamatosan lázad az Úr ellen, cserébe pedig szenvedés éri. Jónás szenved a cethal gyomrában és Ninivében is. A hajófenéken a kormányos, a hatalom ellen kell védekeznie. Azzal, hogy Jónás zsidónak vallja magát, a zsidóüldözésekre, és más nemzetek szenvedéseire utal. Mikor kihajítják a tengerbe, megvalósul a nyílt erőszak és egyértelművé válik a kisember tehetetlensége. A cethal gyomrában a mostoha körülmények, a levegőtlenség, a hal rázkódása, a sötétség, a büdös és az élelemhiány kelt Jónásban szorongást, félelmet.
Itt jelenik meg a pszichoanalízis jelentősége a mű értelmezésében. "Szenvedni annyi, mint diadalt aratni...", azaz aki kibírja a szenvedéseket az győz. A világon mindenki ki van téve a szenvedésnek, mind fizikailag, mind lelkileg. Az emberi feladatokat minden nehézség ellenére mindenkinek végre kell hajtani, saját képességeinek megfelelően.

Jónás mikor elér Ninivébe, már elhatározta magát, hogy végrehajtja az Úr parancsát és szavait közvetíti a népnek. Az első napon az árusok terén kinyilatkoztatja, hogy ha nem térnek meg, Ninive negyven nap múlva lángokba borul. Az emberek azonban kinevetik és ügyet sem vetnek rá. A második napon a színészek terén is elmondja az Úr üzenetét, ők kifigurázzák és nem veszik komolyan szavait. Végül a harmadik napon a királyi házba ér, ahol már várják és egy magas oszlopra állítják. A király és alattvalói sem hisznek neki, kinevetik, ő pedig a szégyen miatti haragjában átkot kiált rájuk. Nem csak a világ zárkózik el a prófétától, de a világnak prófétáló próféta is a világtól, ezért küldetése nem lehet sikeres. Jónás különc marad, küldetésében továbbra sem hisz. A királyi házból elrohan a pusztába, a természetbe, a békességbe. Ahogy azt az Úrnak is elmondja, ő a békében hisz és csak el akar zárkózni az erőszakos és bűnös világtól. Mivel nem hallgatták meg a városlíkók, úgy gondolja az Úr is egyetért vele és haragszik a népre. Elégedetten számolja a napokat, hogy Ninivét végre lángokban állva lássa. Azonban nem jól végezte feladatát, hiányzott hite és ítélkezett, bár ezt nem tehette volna. 38 napon át böjtölve várta a város pusztulását. Ez alatt az idő alatt csalódott, kiábrándult és szorongott. Bosszúvágya, amelyet az Isteni igazsággal azonosít, nevetségessé teszi. Isten végül nem semmisíti meg Ninivét, ennek okát a felháborodott Jónásnak egy tök segítségével magyarázza el. A tök levele árnyékot ad Jónásnak, aki ezért semmit sem tesz, mégis természetesnek veszi. Majd az Úr elsorvasztja a tököt, így Jónás szédülni kezd a hőségtől. Az Úr ezzel hoz példát arra, hogy Jónás a tőle független tök árnyékát természetesnek vette és örült neki. Az Úr teremtette Ninivét, amely már évszázadok óta változik, fejlődik, ezért nem akarja elpusztítani, mert fontos számára. Vannak még olyan lakói, kikben Isten szavai elindítottak valamit, így még van remény a megtérésükre. Ők is kiválasztottak, akár a bibliai Noé. A Bibliai Jónás könyvében Ninive népe megtér, míg Babits művében az irgalom elsődleges magyarázata az isteni előrelátás, amely tudomást vesz a szabad akaratú emberek néhányának jövőbeli javulásáról.

A műben feltett kérdés: Próféta vagyok-e? megfeleltethető Babits kérdésének: Költő vagyok-e? A válasz, hogy nem Jónás az egyetlen elhivatott betölteni Isten igéjét. Feladata követni a véges életben a végtelen mának parancsát. Teljesíteni kell mindazt, mi az emberre ráméretett, a képességek legteljesebb mértékéig.

Jónás és az Úr között több konfliktus is kibontakozik. Az első, hogy Jónás nem akar prófétaként Ninivébe menni, ellenszegül, ezért Isten megbünteti. A második mikor Istent szidja a cethal gyomrában, egyben azt is megvallja, hogy hite örök. Ennek hatására Isten kiszabadítja. A mű végén azért haragszik Istenre, mert az elpusztította az árnyékot adó tökindát, de miután Isten elmondja miért tette, megérti és megnyugszik. Minden konfliktusuk a próféta lázadásából indul ki és Isten oldja fel. Az Úr kegyelme Ninivének összezavarja Jónást, de mivel a mű az Úr magyarázatával ér véget, nem tudjuk Jónás megértette-e és hogyan reagált. Jónás a hajósokkal és Ninive népével is ellentétbe kerül.

Az Úr arra akarja megtanítani, hogy nem helyes magatartás ha elvonul és békében él egyedül. Tanítani kell a bűnösöket, segíteni őket, hogy megváltozzanak, mert "bűnösök közt cinkos aki néma".  Jónás gondolatai, változása, tapasztalásai állnak a babitsi mű központjában, míg a bibliai történetben Ninive városáé a főszerep. A Bibliában azonnal elnyeri a nép hitét és bizalmát és önként végzi a prófétai feladatát.

A babitsi műben Jónás túl nagynak érzi feladatát, nem hisz saját erejében.

1939-ben függesztette Jónás imája című versét a Jónás könyvéhez. E műben a lírai én a beszélő, monológszerű és jellemzőek rá a soráthajlások, akárcsak a Jónás könyvére. Az írást Jónás prófétai feladatához hasonlítja és költészetének megújulásáért könyörög az Úrhoz. A költemény két hosszú mondatból áll. Az első, hatsoros egységben nehéz sorsáról, széthulló költészetéről panaszkodik. A következő egy 20 soros, egy lélegzetvételnyi érzelmekkel teli versmondat, melyben már érezhető a bizakodás. Áradásszerűen ömlenek a sorok, átlépve a ritmikai szabályokat. Újra hallatni akarja hangját bátran, mint régen. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy vonakodás nélkül hűen szolgálja Istent. Amíg lehet szólni akar az emberekhez, hogy érezze léte értelmét.

13. Klasszikus modernség, poétikai és műfaji sokszínűség Radnóti M. költészetében

Klasszikus modernség, poétikai és műfaji sokszínűség Radnóti M. költészetében

Klasszikus modernség:

Irányzatai: naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió, majd a 20. sz. elején az avantgárd. A modernség korszakának legelső szakasza, 1910-ig tartott.

Radnóti Miklós (eredeti nevén Glatter Miklós) 1909-ben született Budapesten, francia-magyar szakra járt Szegeden egyetemre. A klasszikus modernség képviselője. A Nyugat harmadik nemzetének lírikusa. Költészetét az avantgárd – elsősorban az expresszionista – öröksége és az újklasszicista verseszmény határozzák meg. Költői pályája két korszakra osztható. Az első korszakában főleg a Nyugat és az avantgárd irányzatok – ezen belül is főleg az expresszionizmus – hatottak rá. Ezek a versei szabadversek, tehát a versek kötetlen formájúak, szabályoktól mentesek és rímtelenek. A versek témái a természet, a szerelem és az élvezetek hajszolása. Az egyik ekkor kiadott verseskötete a Pogány köszöntő (1930), melynek címe is utal a tartalomra.
Második költői korszakában művein kezdett érződni az újklasszicizmus hatása. Egyre kevesebb szabadverset írt. Versei leegyszerűsödtek, kötöttebbé váltak formailag. Az első ilyen verseket tartalmazó kötete az Újhold. A kötet nyitó versének címe: Mint a bika. "Úgy éltem mostanáig, mint fiatal bika" - így indítja a verset. Ezt a hasonlatot bontja ki a rímtelen szabadvers három szakaszában: múlt, jelen és jövő időben.
A múlt gondtalan játék, csupa mozgás. A jelen viszont már a veszély érzékelésének pillanata, a mozdulatlanná dermedés, a tűnődés. A jövőt ennek a tűnődésnek az eredményeként rajzolja meg, nem jóslat ez, inkább következtetés.
A vers első két-két hosszú mondatában az enjambement érvényesül: a mondat és a sor közötti összhang megbomlik. Radnóti szándékosan töri szét a nyelvtani szerkezetet, hogy a gondolat gáttalan áradását vagy éppen megállását súlyosabbá tegye. A "mint a bika" hasonlatot az érzékletes képek, az alliteráló összhangzatok mintegy részeire bontják ("repedő levegővel"; "fű s föld fröccsen").
A hasonlatot a visszatekintés, a szembenézés és a következtetés fokozatain és a bika, őz farkas együttes szerepeltetésével bontja ki a költő. A vers allegorikusan fogalmazza meg a gyilkos erőszak, a menekülés és a mártíromság együttesét. A "farkascsorda" jelentése teljesen konkrét: az előretörő fasizmus. Az "őzek" jelentése általánosabb, a "bika" bukással terhes küzdelme a menekülésre vagy a megadásra utal.

A Járkálj csak, halálraítélt című műve az azonos című kötetben jelent meg 1936-ban. A cím biztató-keserű felszólítás. Radnóti egész költészetének jelmondata is lehetne. A versben  követendő magatartás megfogalmazása a közmondások szintjén érvényesül. A költemény az érzékletes képekben él, a félelem és a tisztaság is csak kijelentés. Amikor a rémülettől "púpos lett az út" és a bűntelenség úgy jelenik meg, mint "pöttömnyi gyermek Jézusok", akkor a fogalom egyéni lesz, élő és mélyreható.
A mártírsors érzése és vállalása Radnóti költészetében összefonódik az élet derűs élvezetének vágyával és annak megvalósításával. A szerelem, az otthon, a barátok, a kultúra gyönyörűségeit naplószerűen szólaltatta meg. A Pozsonyi úti lakásuk (Radnóti és Gyarmati Fanni lakása), a nyaranta bérelt istenhegyi ház kertje, a kirándulások és Párizs is megjelenik verseiben. Költeményeinek meghatározó kettőssége lett: öröm és fájdalom, vágy és félelem. 1939 nyarán voltak utoljára Párizsban - a második világháború kitörése miatt. E versében nem a kutatás, hanem a búcsú az elsődleges. Még egyszer szeretné összegyűjteni mindazt, ami számára kedves. A világ nyomására saját árvaságában is indokolva látja a közeledő pusztulást.

Radnóti szerelmes verseinek egyik alaprétege a boldogság. A Tétova óda című művében látjuk ezt leginkább. A költő a szerelemben biztonságot talált a világ támadásaival szemben. A boldogság és a biztonság köznapi jelentéktelenségek segítségével ölt alakot: a rendkívüli a nagyon is megszokottban jelenik meg. Ez magyarázza versének címét is. A "tétova" szokatlan és ellentétes jelző az óda mellett. A tétovaság bevallása a vers mások alaprétege.
A modern költő gyakori "fogása", hogy a versírást is beleírja a versbe. Elpanaszolja, hogy nem tud verset írni. A XX. századi költészetben a kifejezéssel való birkózás általánosabbá válik. A szavak elértéktelenedése az emberi kapcsolatok válságát is jelzi. A vers első része kozmikus éjszakai térben, a második már a lakás terében játszódik. Itt lelkesült tárgyak dicsérik szeretettel a nőt. A részletek megfigyelése jellemzi is ezt a szerelmet, megidézi a két ember meghitt együttlétének légkörét. A keresztrímek egyenletesen szövik a nyugodtan lüktető sorokat. Ragaszkodni a szavak eredeti jelentéséhez az erkölcsi helytállás mércéje is lett; Radnóti számára különösen. Ezért zárul a vers egy költői hitvallással - mely ebben a környezetben kicsit szokatlan:
"mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem és néhány hajcsomó"

Az Első ecloga Vergilius és Theokritosz hagyományait eleveníti fel. A Költő és a Pásztor párbeszédére épül. A Második ecloga általában hexameterekben írt költemény, mely a Pilóta (repülő) és a Költő dialógusára épül. A katonák lelki veszteségét és fájdalmát jeleníti meg. A Harmadik Ecloga voltaképp a költő monológja a Múzsához. A Negyedik eclogát 1943. március 15-én írta. Ekkor még van remény arra, hogy Magyarország elkerülje a háborút. A vers a Hang (optimista) és a Költő (pesszimista) párbeszédére épül. AQ pesszimizmus lesz a vers fő hangvétele, hangulata. A haláltudat és az életösztön viaskodik a költeményben. A meghatározó erő a béke- és a szabadságvágy. Az Ötödik eclogát 1943 novemberében Bálint György költő emlékére írta. A természeti kép az emberi érzést, a baráti gyöngédséget eleveníti meg. A Hatodik ecloga egy töredék.

A Hetedik ecloga a költő környezetének bemutatásával indul. Szemlélődik lassan, mindent leír pontosan. A „lírai hős” alaphelyzetét mutatja be, hogy cselekedni nem tud, mert rab. A szögesdrót, a tönkkerítés, az őrszem mind a bezártságot jelzi, szinte az olvasó köré csavarva azt. A vers a zord valóság, és az édes álomképek körül forog. A rabság ellen gyógyír a szabadság, és ezt a foglyok csak az álmaikban érezhetik át. Ott jelenik meg az áhított otthoni táj, a béke és nyugalom. A költő leírja, hogy ébren „jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot/s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.” minden rab. Mikor álmodnak, akkor tulajdonképpen ezeket élik át Radnóti és a többi rab. Pontosan nem lehet eldönteni, hogy a „várja a véget” alatt ő a rabság végét, vagy az élet végét várja. Már születésekor találkozott a halállal (anyja és ikertestvére halála), és költészetében megjelent ez a téma, így nehéz eldönteni. A tudat mozgásának, az álmodásnak, az emlékezésnek és a közvetlen szemlélődés síkváltásai hozzák létre a költemény ellenpontozó szemléletét. Az idill és a pusztulás képeit vetíti ki. Amikor írja a verset, csak ő van ébren, nem jön az álom.

„Csak én ülök ébren,/féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod/íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert/nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
Az utolsó 4 sor a versben egy szerelmi vallomás a feleségéhez, Fannihoz, hisz neki írta a verset.

Ez a vers egy tökéletes rend, és emberi alkotóerő a pusztulás korában.

Az erőltetett menet (1944. Szept.) már a bori lágerben született. A költemény az életösztön, az élethez való ragaszkodás és a megszabadító halál hívása között vergődő ember drámai belső vitáját, drámai küzdelmét tárja elénk.

Tárgyszerű, objektív leírás és álomszerű, vallomásos idill szerves egysége ölt alakot a vers soraiban. E kettősség megnyilatkozik a versbeszédben is, amelyben váltakozik az E/2 és az E/1 személyű közlés. A költemény idő- és értékszembesítő, az erőletett menetelés jelene és a békés otthon múltba vesző emlékképsorozata áll szemben egymással. Ez az ellentét a hangnemben is érződik: idilli és elégikus hangulatok váltják egymást. A versnek határozott, arányos szerkezete van, amelyet a versmondatok tagolnak az egymásnak válaszoló, és vitába szálló gondolatok rendje szerint. Az első mondat a menetelést és a reményüket vesztett, de életükhöz mégis ragaszkodó rabok lelki állapotát jeleníti meg. Az otthon váró asszony elképzelt lehetősége ad nekik erőt a továbbhaladáshoz. Az egész első részt erős líraiság, esztétikai megformáltság jellemzi. Ellentétek, szokatlan jelzőhasználat: „vándorló fájdalomként”, „bölcsebb, szebb halál”, „perzselt szél”, alliterációk és asszociációkat felidéző kifejezések és képek: „hanyattfeküdt a házfal” vezetnek el az ünnepélyessé lassított, magasztos hangvételű mondatzáráshoz. A költemény első fele egyértelműen megadás, a halál melletti érvelés. Az egész részt erős ellentétek tarkítják: földre rogy/ fölkél, „mégis útnak indul”.

 A költemény második fele is érvelés: Az idill vágyának, reményének belső érveit sorakoztatja fel. A költő idézi az egykori otthon, béke emlékképeit: „régi hűs verandán/ a béke méhe zöngne …” Az idill egyes elemei visszautalnak a pusztulás látomásának mozzanataira, másrészt az egész idill feltételezett (napozna, zöngne, várna, írna). Az idill felidézése a visszatérés vágyát fejezi ki. A szép halálról már az első részben is szó esett, a másodikban pedig közvetlen van jelen: a döntés, a „fölkelek”, melynek kimondását emberi, baráti szótól várja a költő, s mely az élet folytatásának vágyát fejezi ki.

A költemény címe, formája, a sorok tördelése s az ennek nyomán kirajzolódó kép mind összhangban vannak egymással és együttesen járulnak hozzá a költemény döbbenetes hatásához: a kettészakított, zökkentett sorok mintha az elkínzott emberek roskadozó, meg-megbotló lépéseinek ritmusát idéznék.

Razglednicák
A szó magyarul képeslapot jelent, s versek Radnóti naplóversei közé sorolhatók. Dokumentumjellegük elsődleges: egy halálba tántorgó ember, egy kivételes érzékenységű és erkölcsű költő feljegyzései.
Az 1. razglednica pontos, külső helyrajzot ad a háborús világról: "út nyerítve hőköl és sörényes ég szalad". Amilyen zűrzavaros a külső világ, olyan nagy a költő belső rendje, a hitves alakja köré kristályosodó nyugalom képe is: a természet minden részletének megfigyelése, az angyal szerepeltetése korábbi verseit idézi.

A 2. razglednica az "erőltetett menet" egyik állomását rögzíti, és Radnóti idilli hangján szól. A második mondat a pásztorlánykával és a birkanyájjal olyan "felhőtlen" képet fest, amely a háborútól érintetlen, szinte időtlen derűt sugároz. De ilyen az első mondat is, amely ugyan égő házakról és kazlakról ad hírt, de mintha ez csak háttér lenne: ezt a riadt pórok nem értik. A 3. és 4. razglednicában már nem tűnik fel a szép halál képe. A harmónia végleg megbomlik, az esetlenség, a rímhiány, a megbicsaklás elemei uralkodnak. "Itt Radnótinak sikerült a valóságot, utolsó napjainak kegyetlen, valószínűtlenül embertelen valóságát minden irodalmiságon túl közvetlen közelünkbe hozni." /Tornai József költő/
A 3. razglednica első két sora nem rímel, és az alliterációk is félelmetesek - egyik sem hangzik "szépen", a förtelmes jelző melletti halál nem hívogató, szó hangalakja is elveszti dallamosságát.
Az utolsó, negyedik razglednica aszimmetrikus: a vers talán nyolcsoros nagystrófának indul. Az első négy sor után a megkezdett A B A B képlet háromsoros C C C szerkezetre változik a szakasz második felében. Csonka marad a strófa, de nemcsak hiányzik a nyolcadik sor - az utolsó mondat is tompa, esetlen, s már az első rím is döccen: teste; te is. A gondolatjelek meg-megtördelik, darabossá teszik a verset, a német idegensége végleg kirepít a "varázslatos" költészet bűvköréből.
A 4. razglednicában szereplő német mondathoz történet kapcsolódik. Radnótival együtt menetelt Lorsi Miklós hegedűművész, akit október 6-án ölt meg az egyik SS katona, miután elvette hegedűjét. Az első lövés nem ölte meg a művészt, ekkor hangzott fel a "Der sprigt noch auf" (Ez még felkel), s dördült el a második lövés. Lorsi hegedűjének elpattant húrját idézi a razglednica második sora.
Radnóti testileg leromlott állapotban menetel, lába csupa seb. 1944. november 8-án szekérre ülhet, de a győri kórházak nem veszik át a sebesülteket, nincs hely sehol. Abda község határában két osztrák SS katona segítségével gödröt ásatnak és agyonlövik a foglyokat: Radnóti Miklóst és 21 társát. A tömegsír feltárása után, 1946. augusztus 14-én temetik el a költőt a Kerepesi temetőben. 1946-ban jelent meg a háborús évek termése Tajtékos ég címmel, 1948-ban pedig napvilágot látott Radnóti gyűjteményes kötete.

I. 14. A lírai én értékrendje Kányádi Sándor költészetében

Kortárs irodalom

A lírai én értékrendje Kányádi Sándor költészetében

Kányádi Sándor a magyar irodalom közösségi elvű hagyományainak folytatója. Költészetének fontos motívumai az anyanyelv megtartó eleme, az erdélyi kisebbség sorsa és a közösségi létproblémák. Tiszta, pontos, egyértelmű és érthető a költészete. Versei közt sok családi vers van, ez mutatja erős kötődését a magyar irodalmi múlthoz. Költészetében erősödtek a magyar kulturális örökség és a mindennapi élethelyzetek kifejezése. Azért ír verset, hogy elolvassák, s ezzel életre keltsék azt.
Saját véleménye szerint 1964-ben, harmadik kötete kiadásával indult el költői pályája. A Harmat a csillagon című kötet gyermekverseket tartalmaz. Egyszerű verstechnikával íródott versek, amelyek őrzik a hagyományokat. A versekben lírai realizmus figyelhető meg. Ez kifejezi a valóságot, a XIX. századi lírai realizmust folytatja. Szabad tájversekről beszélünk, melyekben a tájak a lélek tájai.
Illyés Gyula halála után Kányádi ’dísztelen dalokat’ írt. A központozás szinte teljesen hiányzott ezekből a versekből, ezzel nehezítve azok értelmezését. Verseit intertextualitás jellemzi, versei más költői szövegekkel lépnek kapcsolatba. Költői szerepét az „állami alkalmazott” jelzővel illeti.

1986-os verse a Harangfölirat, egy ars poetica. A harang egy közösségbe hívja össze az élő embereket. A lélekharang a halottat kísérő harangszót zengi. A versben a költő a harang szerepét tölti be.

Az 1983-ban íródott Reggeli rapszódia szabad vers. A versből hiányzik a központozás. A költészet és a fordítás egyaránt foltozásra szorul, csakúgy, mint a nyelv – mert minden dolog foszlik, a látható foltokat pedig el kell tüntetni. A foltozás Bé mester feladata, a mű vele azonosul. A vershelyzet két beszélővel zajlik. Az egyik beszélő Kányádi Sándor felesége, Tichy Mária Magdolna, a másik pedig Cs. Gyimesi Éva, esztéta. A versben megfogalmazódik, hogy az új, modern versek nem igazi versek. A vers többjelentésű, értelme a körülményekből derül ki.

1981-ben íródott az Öreg iskola ünnepére című vers. Rodostón volt Kányádi, mikor a verset írta, régi iskolája emlékére.

A Visszafojtott szavak a Házsongárdban – Kacsó Sándor sírjánál című mű 1984-ben keletkezett. Halotti beszéd, evokál a legkorábbi teljesen magyar szövegemlékünkre, a Halotti beszéd és könyörgésre, Kosztolányi egyéntől és Márai országtól való búcsúzására. A vers tele van tűzdelve áthajlásokkal, figura etimologicával, tőismétlésekkel.

Az 1994-es Valaki jár a fák hegyén című versben megjelenik Isten. A 110. zsoltár van beleszőve a műbe. A zsoltár szent szövegként, a templom szent helyként, a prédikátor választott igehirdetőként, míg a költő közvetítőként van jelen. Kányádi használja az Isten szimbólumot, nem kételkedik létezésében. Isten teremtette a világot, ő az élet és a halál ura. Benne foglaltatik a versben a Pascal gondolata a hitről: engedelmesség és szeretet egysége. A kozmikus kép, a csillagok kioltása és meggyújtása a halált és a születést szimbolizálja.

A Sörény és koponya című vers Kányádi gyermekkorabeli lováról szól. A lovat legelés közben megették a farkasok – csupán a sörénye és a koponyája maradt meg.
A vers egy érzelmes, lírai bevezetéssel indul, ezt felváltja egy régi varázsének, majd a ló történetét meséli el. A lezüllött ember ellenpontjaként felfogott növényi és állati lét eposza a vers; ember és állat megférésére állít emléket. Jellemző rá, hogy sokszólamú; fennkölt; és intertextuális – Petőfi: Farkasok dala és Pilinszky: Harmadnapon című verséhez is kapcsolódik. Petőfi Sándor hatással volt Kányádi költészetére – iskoláskorában egyik tanárától egy Petőfi kötetet kapott. Befejezetlen mondatok alkotják. Három nagy részre bontható – ez annak köszönhető, hogy a költő háromszor kezdi el, de az elbeszélés függőben marad.
A Históriás énekek ciklus záró verse, elhelyezésének jelentősége van.
A vers architextuális, valamely műfaj, vagy műnem azonosulásán alapszik.
A központozást itt is elhagyta Kányádi, a versben mindent kisbetűvel írt – felhívva a figyelmet a roncsolt nyelvre, egyúttal a morfémákkal való játék lehetőséget biztosít a természetes levegővételre, a sokértelműségre. A versben vannak biblikus, zsoltáros elemek, felfedezhetőek benne a kisebbségi létre utaló jelek és a magyarsághoz való kötődés.

Kányádi Sándor 5 évtizedes irodalmi munkásságával maradandó értéket alkotott az irodalom több területén. Klasszikus lírai munkássága mellett gyermekek számára írt verseiből, prózájából szintén egész életmű állt össze. Más műfajokban is számottevő eredményt ért el, esszéi, illetve műfordításai kiemelkedőek. Művei a világ disszonanciáját úgy közvetítik, hogy egy nagyobb harmónia iránti igényt és reményt is kifejeznek. Reménytelennek látszó történelmi helyzetekben is önmegőrzésre, közösség megmaradásra és kibontakozásra szólít, bölcsességre nevel. Életműve az európai kultúra legszebb értékei közé tartozik. A kisebbségi sors és problematika magas művészi szintű kifejezésével a veszélyeztetett emberi méltóság védelmében cselekszik. A költő művészetének elismerését jelzi több mint 20 elnyert díja.