Babits
Mihály
Babits Mihály
(1883-1941) a századfordulón élt és alkotott. Erre a korszakra jellemző volt a
dualizmus kettőssége. A gyors ipari fejlődés és tudományos eredmények álltak
szemben a feudális mezőgazdasággal és a falvak elmaradottságával. A hivatalos
magyar irodalomban megjelentek az epigonok, akik a korábbi sikeres írók és
költők műveit másolták. Velük szemben Babits társaival az eredetiségre
törekedett. Az első ebben a szellemiségben írt lap a Hét címet viselte, amely
főleg a tudománnyal illetve nyugati művekkel foglalkozott. Babits 1900. körül
kezdett verseket írni, művelt volt, tanárnak tanult. 1908-ban öt verse jelent
meg a Holnap című lapban, ennek hatására ismertté vált. Feleségül vette Tanner
Ilonát (Török Sophie). Tanárként dolgozott és fordított, közben saját műveket
írt és egyre népszerűbb lett. 1929-től a kor legjelentősebb magyar irodalmi
lapja, a Nyugat szerkesztőjeként dolgozott.1937-től tört ki rajta betegsége,
melyben 1941-ben életét vesztette.
Nemes Nagy Ágnes
tudatos költőnek nevezte. Szenvedélyes költő, aki a mögöttes tartalmakat
keresi. Főleg filozófiai kérdéseket boncolgat műveiben, az élet, halál,
megismerés kérdéseit. Kardos Pál Babits kutató szerint ellentétes érzéseket
jelenít meg. A műfordítást a legnemesebb költői feladatnak tartja, mivel
ezáltal átadhatóak a világirodalmi ismeretek. Arany János a példaképe, tőle
vette át formaművészetét és érzékenységét.
Első alkotói
korszaka (1900-1908-1912) a pályakezdés időszaka volt. Jellemző volt rá a
formai igényesség, a klasszicizáló hajlam. Ezen korszakában írta A lírikus
epilógja (1903) című szonettet. A vers költői szerepéről szól, hiába akar
minden témában alkotni, végül csak saját problémáiról ír. Helyzetét egy dióhoz
hasonlítja, be van zárva a sötétségbe és belülről nem tud kitörni. A mű fő
kérdései, hogy a világ hogyan ismerhető meg? és az ember önmagát korlátozza-e a
világ mesmerésében? A vágy nyila Nietzsche-től származik, aki megalkotta az
ember feletti ember fogalmát. A költeményben felismerhető a képszalag-elmélet:
ahonnan indul a gondolat, oda tér vissza. A görög vázafestményeken látható
jelenetek egymásutánjához és körkörös önmagába való visszatéréséhez hasonlóan,
ami egy-egy történetet tár elénk.
1909 őszén írta
meg Esti kérdés című költeményét, mely alkotói élmény nyomán keletkezett.
Fogarason ismerkedett meg a kortárs
francia gondolkodó, Bergson időelméletével, amely különbséget tesz a
természetben mérhető objektív/fizikai idő és az egyén szubjektív "teremtőnek"
nevezett ideje között. Ez inspirálta e mű megírására, mely az Újság című lapban
jelent meg. Egy 53 soros, többszörösen összetett mondatból áll, meditáló
monológ. Magát idézi fel, a felidézett képekből jeleníti meg a szubjektív időt.
Visszatér a fű motívuma, ami az élet körforgására és az emberi életre utal.
Lágy hangulatú emlékképekkel indul (est, bársonytakaró, dajka, leple), melyek
gyermekkorára utalnak. A dajka említése a föld emberről való gondoskodását
jeleníti meg. Egymáshoz filmszerűen kapcsolódó személyes emlékképek követik a
természeti képeket. A vers utolsó szerkezeti egységét kérdések halmozása
jellemzi. A természet és ember közös vonásait állítja egymás mellé,
visszatérnek korábbi motívumok, a fű, lepke, hold, virág szavak. A fű újra
említése a képszalag-elméletet idézi.
Második pályaszakaszát
(1912-19) erkölcsi, politikai kiállás jellemzi. A háború ellen tiltakozik, a
világ illetve belső zaklatottságát fejezi ki.
Ezen korszakában
írta Húsvét előtt című rapszódiáját. (1916) Húsvét Krisztus feltámadásának
keresztény ünnepe, a feltámadást a költő a békével azonosítja. A malom motívum
az életet jelképezi, ami az ember számára folyamatos küzdelem, az embert lassan
felőrli. A vers négy szerkezeti egységre osztható, melyek mind hasonlóan
kezdődnek, (ha szétszakad ajkam akkor is...), a költő egyre fokozza, hogy
mindenképp kimondja szavait. A negyedik szerkezeti egység látszólagos
rendezetlenséget mutat. A vers Vörösmarty A véncigány című versét, illetve
Berzsenyi Magyarokhoz című költeményét idézi hazafiságával, indulatával.
Fortissimo (1917)
című műve himnikus hangnemű közösségi ének. Címe műfaji megjelölés, azt jelenti
nagy erővel adandó elő. Rapszódia, emelkedett hangú, szabálytalan ritmusú lírai
alkotás. Az első részben az anyákhoz szól, hogy emeljék hangjukat. A
szóismétlésekkel emelkedettséget ad a versnek. Niobe az emberiség lehetséges
ősanyja a görög mitológia szerint. Az első földi asszony, akit Zeusz szeretett,
hat lánya és hat fia született. Gyermekeit az Istenek megölték ő pedig kilenc
nap után kővé változott. A második rész Istenhez intézett fenyegetés. A férfiak
nevében, hozzájuk fordulva szól. Elköveti a legdurvább istenkáromlást, Isten
létének tagadását. Az utolsó rész önkínzó feloldás, Isten és a természet
azonosul. Ebből az öntudatlanságában érzéketlen világbl szakad ki és eszmél fel
az ember.
Utolsó
pályaszakasza az 1920-as évek lírája. Ekkor keletkezett műveiben a menekülés
vágya tükröződik. A múltban kiküzdött emberi értékek védelmében szólal fel.
Fontosnak tartja megőrizni a lelkiismeret nyugtalanságát és az emberiesség eszméjét.
1925-27 között
keletkezett A gazda bekeríti házát. Felszólal a múlt emberi értékeinek
megtartásáért. A léckatonák a törvényt, a jogot szimbolizálják, melyek védelmet
nyújtanak önmaga számára. Saját munkáját akarja megvédeni és a nyugalom elérése
munkája gyümölcse. Az "Én vagyok az Új", utalás Adyra. Babits inkább
bezárkózik őrizve eszméit egy jobb kor számára.
A cigány a
siralomházban (1926) ars poetica. Fényes bogárként utal korai verseire, mivel
poeta doctusként írta ezeket. A második versszakban trombitahanghoz hasonlítja
szenvedélyes, figyelemfelkető műveit. De ma már nehezen írja verseit, azok
kínnal születnek. Az elesett, szegény embertársaival együttérez, őket siratja
verseiben. Nekik már megváltást jelent a halál, a visszatérés a természethez. A
költők nem alkothatnak szabadon, de ha verseik nem jutnak el mindenkihez és nem
nagy hatásúak akkor már semmit sem érnek.
Az Ősz és tavasz
között (1936) elégikus költemény megírásakor már tisztában van betegségével.
Megalkotottság jellemzi, a refrén két versszakonként visszatér. A halál
rettenetében fogant a vers, az 1870-es évek óta elterjedt a magyar költőknél a
halál témája. Azonban Babitsnál nem a halál a központi tárgy, csupán a lét
összegzője. Az ember létének fő erkölcsi kérdése, hogy hogyan hal meg. Babits
elfogadja a halál tényét. Míg a születésnél van segítség, minden ember egyedül
hal meg. Saját életét, élményeit dolgozza fel e versben. A vers első részében a
táj belső tájjá válik, naturalista elemek jelennek meg. Jellemző a műre a soráthajlás,
a versszakok közti áthajlás. A kántáló refrén a macabrét, a haláltáncot idézi.
Minden végéhez ér az idő múlásával, életműve is.
A Balázsolás
(1937) egyetlen gondolatfolyam. Kérdése, hogy hogyan kell elviselni a
szenvedést és hogyan lehet szenvedni az emberi mivoltának megőrzésével. Az
emberi szenvedés mindig testi és lelki egyszerre, melyet egyedül kell
elviselni. Gyermekkora szorongás nélkül telt, felhőtlen volt, de a felnőttkor
folytonos aggodalma a jövő kérdése. Szent Balázs Örményország püspöke volt,
316-ban elvágták torkát a keresztény üldözések során, azóta Szent Balázs a
torokbetegségekben szenvedők védőszentje. Himnuszok és imák elemeit ötvözi.
Visszaidézi a gyermekkori emlékeket, idillt. A felnőtt mindent tudó nyugalmával
beszél műtétje előtt az elmúlásról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése