Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel (1776-1836) a XVIII.-XIX. század fordulóján élt és alkotott. Csaknem egy évtizedik titokban írta verseit, közben földbirtokosként élt. Kettős életet élt, éjszaka visszahúzódott költői világába egyhangú élete elől. Ilyenkor Horatius és egyéb költők műveit olvasva virrasztott illetve saját költeményeket írt. Egész életének feloldhatatlan problémája volt a földesúri élet és a költői világ ellentéte, ez okozhatta költészetének korai kifulladását is. A horatiusi életfilozófia, a végletes érzelmek kerülése, a bölcs belenyugvás meghatározta életét és költészetét. Bár valóban Horatiustól kapott klasszicista ösztönzést, az antik formák mögött nem a harmónia, csupán az aziránti sóvárgás fedezhető fel. A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta többek között Gessner és Matthisson német költők tanulmányozása. Emellett a magyar klasszicizmus korában már kezdtek sarjadozni a romantika előzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre.

(Hetyén, egy dunántúli faluban született középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. 13 éves korától kezdték taníttatni, többször összeütközésbe került a soproni evangélikus líceum merev szokásaival. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de sokat olvasott, kitűnően elsajátította a latin nyelvet és jól megtanult németül is. Sopronból Niklára ment nagybátyjához, majd hazatért, de apjával elmérgesedett viszonya miatt nehezen bírta az otthon töltött éveket, főleg anyja halála után. Feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, akivel Sömjénben telepedett le. Majd Niklán éltek és földbirtokosként pénzt gyűjtöttek. Felesége nem volt szellemi partnere, így magányosan, befelé fordulva elmélkedett. Első verseskötet is csak 1813-ban jelent meg, miután versei elnyerték Kazinczy tetszését, akivel levelezésbe is kezdett. Vidéki földesúri élete és költői ambíciói ellentétbe kerültek egymással. Mindehhez hozzájárult magánya, búskomorsága és gyakori betegeskedése. Kölcsey keményen bírálta, azt gondolta a bírálatok mögött Kazinczy állt, ezért elhidegült tőle, abbahagyta a vele való levelezést. Erre csak évek múltán adott választ Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel. Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétikai alapelveire épített legfőbb kifogásit már a romantika nevében utasította vissza. Életét ezután a tudományoknak szentelte, utolsó éveiben sokat betegeskedett, 1836-ban halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.)

Négy műfajban alkotott jelentőset: óda, elégia, epistola, epigramma. I. korszakát (1796-1808) az ódák, II. korszakát (1808-1817) az elégiák, III. korszakát (1817-től) a tudományos művek határozták meg.

A magyar felvilágosodás hanyatlóban volt, Napóleon hódításai miatt féltette hazáját az idegen elnyomástól. Mindezeknek köszönhető, hogy első korszakában elsősorban ódákat írt. Az erős, hazaszerető költői énje ódák, míg a magányos, befelé forduló énje elégiák írására ösztönözte. Kazinczy szerint az óda műfaja költői helyet adott neki. Hogy megfeleljen Kazinczynak és a kor igényeinek, klasszicista ódákat írt. Horatius ódáit vette példának, fő témái a hazaszeretet és az erkölcs. Horatiust követve alkaioszi strófában írta ódáit, mindig tételmondattal kezdett, melyet bizonyítás és összegzés követett. De művei eredetiek voltak, köszönhetően a hangnemkeveredésnek, metaforáinak, romantikus elemeknek. A nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni művészetével, elsősorban hazafias ódáival.

Ódái közül az egyik legismertebb az első Magyarokhoz címet viselő mű. Alkaioszi strófában írta, egyik leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye. Zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava a hajdan tiszta, de most veszni tért erkölcs. A kor felfogása szerint ez az oka a nemzet hanyatlásának és menthetetlen pusztulásának. A mű szerkesztő elvét az éles szembeállítás határozza meg. Időszembesítő vers, azaz a múltat, a jelent és a jövőt viszonyítja egymáshoz. A vers címzettje a magyarság, ezzel dramatizált monológgá válik a mű. A múlt nem idilli aranykor volt, de az idegen hatalom és a belső viszályok sem fojthatták meg a nemzetet. Majd a jelen bűneinek felsorolása következik, a tiszta erkölcs eltűnése. A hagyományok megvetése, az anyanyelv hanyagolása, az idegenek utánzása hozza el a lassú halált. A dicső múlt nagyságát Attila, Árpád, Hunyadi János harcainak felmutatatásával bizonyítja. Az utolsó két versszakban az ódai hangot az elégikus váltja fel. Lemondóan állapítja meg, hogy a hajdani nagy birodalmak sorsszerű vége a pusztulás. Ez kiteljesíti a mű pesszimizmusát, elsodorja az utolsó reményt is. A költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. A romantikus túlzás (hiperbola) meghökkentő metaforákat teremt (vérzivata, vak tűz, napkeletet leverő hatalom stb.).

Az azonos címet viselő másik ódájában a kezdeti pesszimizmus a jövőbe vetett szilárd optimista hitbe vált át. 1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, mint az első Magyarokhoz című versé, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két, 3-3 versszakból álló szakaszra tagolódik. Az első egység uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának képe fejezi ki. Az egész világot felfordulással fenyegető látomást ír le. A földrajzi tulajdonnevek az egész földkerekség képzetét keltik. A legdöntőbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott; államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. Ebből  a megrendítő élményből fakad az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegő hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egység, másrészt a "lélek s szaba nép" erkölcsi-fizikai fölénye. Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul, majd egy optimista tanulsággal? az ősi tiszta erkölcsöktették naggyá Rómát, Marathont, Buda várát. A hősi lélek magasabbrenűségét hirdetik a nyers erővel s tömeggel szemben. A versforma alkaioszi strófaszerkezet. A költő lecsendesítve belső zaklatottságát nyugotan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.

Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik: az antik költő filozófiájával próbbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája szapphói strófaszerkezet. Témája a megérkezés, a partraszállás a békés kikötőben. Az élet viharain túljutott és élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált, lezárult egy szakasz életében. Ez arra utal, hogy ekkor már önálló gazda volt. Bár új helyzete védettséget jelent, ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, az álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idő visszafordthatatlanságára. A költő a boldog megelégedés illúziójába ringatja magát, felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát. Osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat a görög tájakkal és Horatius birtokával szemben. Értékszembesítő vers, azaz értéktelített és értékszegény állapotokat ütköztet. A mű végén a sorsába beletörődő lélek kijelentése olvasható, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.  Egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a költészet vigaszához. Az élete és birtoka is csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép.

Mikor már évek óta kedélybetegség gyötörte, ódáival nem tudta s nem merte vállani a politikai költő szerepét: kérdésessé vált számára az ősi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetősége. Nyomasztólag hatott rá elszigeteltsége, reménytelenség uralkodott el rajta. Elégiákat kezdett írni, a műfaj a szentimentalizmushoz és romantikához köthető. Elégiáinak alaptémája a mulandóság, az elkerülhetetlen végzet, a magány.  A közelítő tél című elégiájának komor, vigasztalan a hangulata. A vers felépítése logikus godolatmenetet mutat. Tagadásra fordított idill szövi össze azt, ami elmúlt és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe egyszerre jellemzi az évszakot, az fjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés az ősznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettős hatást ér el: a jelen sivárságára és a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztésére döbbent rá. A múltat pedig idillé próbálja varázsolni. A negyedik strófában filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik. A széles távlatú képi élményt kapcsolja össze a parányival, a földivel, a "kis nefelejcs" enyészetével. Örökre elmúlt fiatalságát siratja, a behunyt szem nem a halálra hanem a szerelmek és örömök észrevételének képtelenségére, a szerelmi-érzelmi halálra utal. Lolli nem konkrét személy, pusztán a szerelem jelképeként fordul elő.

Episztolákat is írt, az episztola költői levél, valóságos és megnevezett személyhez írott verses formájú lírai műfaj, amely valamilyen értekező témát fejt ki, ezért a verselése is a szókészlete is közelebb áll a társalgási nyelvhez. A műfaj megteremtője Horatius. Kazinczyval és társaival levelezett a felvilágosodás eszméit követve. Legjelentősebb episztolája a Pesti magyar társasághoz. Ebben a racionalizmus eszméi és valláskritika is találhatóak. A Dukai Takács Judithoz című műben a női egyenjogúságért szólal fel. Szerinte a nőket taníttatni kéne, hiszen a nők nevelik a gyerekeket. A Vitkovics Mihályhoz a város értékét említi a faluval szemben, a fejlődét, a társas életet, a műveltséget.