I. 2. Arany János balladái

Arany János balladái

A romantikus ballada epikus műfaj, de a három műnem határán helyezkedik el. Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, s az események nagy része drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból áll össze. Rendszerint tragikus témát dolgoz fel, de léteznek víg balladák is (pl. Pázmán lovag; 1856) és olyanok, melyek megoldása nem tragikus kimenetelű (pl. Mátyás anyja, 1854; Szibinyáni Jank 1855). Greguss Ágost esztéta szerint "a ballada tragédia dalban elbeszélve".
A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népköltészet iránt. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre, aki 1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán és a skót és székely népballadákat tekintette mintaként. 1853-tól kezdte írni őket Nagykőrösön. Arany - átmenetileg - ebben a kisepikai műfajban találta meg a leginkább magához illő szerepet. A balladák a legjobban szerkesztett költeményei. A költő célja a balladákkal a nemzeti jövőbe vetett hitének fokozása, a nemzeti egység erősítése volt. Ez abból látszik, hogy történelmi balladái nagyrészt allegorikus jelentésűek. Tárgyukat rendszerint a nemzeti múlt nehéz korszakaiból merítik, (Anjouk, Hunyadik kora, török hódoltság ideje), rejtett jelentésükkel a jelenhez szólnak.
  Ritkábban népéleti témát is választott (pl. Ágnes asszony). Balladáiban egyedi-egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, különös gondot fordítva a lélektani indokoltságra. Több versében a bűn és bűnhődés problematikáját állítja középpontba. Ezek a balladák arról szólnak, hogy viszi hősüket őrületbe a bűntudat, miként roppannak össze a lelkiismeret súlya alatt, s hogy ez a büntetés kegyetlenebb a földi bíráskodás minden ítéleténél.

Ilyen úgynevezett lélektani ballada az 1853-ban írt Ágnes asszony. A mű első négy strófájában - a "balladai homálynak" megfelelően - még csak sejthető valamiféle bűn, de csak szórványos utalások vannak: a véres lepedő, a hajdú megjelenése. Pontosan az sem derül ki, hogy a kérdésekre adott válaszok megtévesztő félrevezetések, avagy a később megerősödő rögeszme beteges előjelei? (Valószínűleg az előbbiről van szó a 2-3., utóbbiról a 4. versszakban.) A következő szerkezeti egység (5-19.) színhelye a börtön és a bíróság, az események azonban a lélekben játszódnak le. Arany finom eszközökkel festi le a megőrülés belső folyamatát. Az ezt részletező elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg, csak ezekben a dialógusokban világosodik meg, mi az asszony bűne: szeretőjével együtt megölte a férjét. A 20. strófától a ballada visszatér a vers indíttatásához, évek történetét sűríti néhány versszakba. Az idő múlását csak néhány motívum (ronggyá foszlott lepedő, szöghaj - azaz sötétbarna - őszbe fordulás, ráncok az asszony arcán) A refrén "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el." az elbeszélő vagy a hallgatóság érzelmi reakciója, egyaránt kifejez részvétet, szánalmat, riadt megdöbbenést és felháborodást. A strófáknak ez a vissza-visszatérő utolsó sora ritmikailag elkülönül a megelőző négy sortól, amik ütemhangsúlyos felező nyolcasok félrímekkel; míg a refrén choriambusokkal gyorsított, időmértékes ritmusú rímtelen sor, de felfogható anapesztusi sorfajnak is, az elején spondeussal.

A bűntudat kergeti tébolyba A walesi bárdok Edward királyát is. Új motívum a lelki folyamatok ábrázolása mellett a költők, a walesi bárdok példa értékű helytállása. Az ötszáz vértanúvá lett énekes közül "egy se bírta mondani, / Hogy: éljen Eduárd!", egy sem lett hazaáruló renegát. Ennek a költeménynek a versformája az úgynevezett skót balladaforma (azonos a Szózat strófaszerkezetével)
A walesi bárdok és az Ágnes asszony is egyszólamú ballada: események időrendi egymásutánisága jellemzi, a történet egy cselekményszálon bontakozik ki. Szerkezeti szempontból vannak bonyolultabb, úgynevezett többszólamú, vagy más néven párhuzamos szerkesztésű (/szerkezetű) balladái is Aranynak Ilyen pl. az 1853-ban írt V. László, melyben különböző, de egyidejű cselekményszálak fonódnak egymásba: a vihar kitörése, elcsitulása és fenyegető közeledése; hallucinációi elől menekülő király távozása Budáról; a Hunyadi-párti rabok szökése. E ballada végsora is - "De visszajő a rab...!" - reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt, megfélemlített nemzetnek.

 A Szondi két apródja (1856 június) szintén többszólamú költemény, a "hűség és hősiesség" balladája - ahogy Gyulai Pál nevezte. Ebben a műben nem a bűn és bűnhődés kérdése kerül boncasztalra, hanem a hősi helytállás nagyszerűségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s bukásban a költők (apródok) erkölcsi felelősségét, hazához való rendületlen hűségét. A versforma zaklatott menetű, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú, az egyes sorok eltérő szótagszámúak. Ezt az izgatottságot Arany azzal a metrikai módszerrel állítja elő, hogy strófánként az első három anapesztusi sor közepén egy csonka lábat elhelyezve éles cezúrát (sormenetet) alkot, s így ezek a sorok mintegy kettétörnek; a negyedik verssornak az anapesztusok rohanó iramot diktálnak (ezt csak néha lassítja egy-egy spondeus). Az első két strófa három, jelképes erejű színhely leírása. Az első két helyszín magasan helyezkedik el. A bérc tetején a rommá lőtt város a hősi harc színtere, a hazaszeretet és önfeláldozás jelképe; a véres harc, az "ádáz tusa" komor tragikumát árasztja. A szemközti hegyormon domborul Szondi György sírja, ott térdelnek az apródjai. A hármaj jelzőhalmozással ("nyájas, szép, zöld") a megdicsőült hős felmagasztalásának nyugalmát, túlvilági békéjét sugározza. A harmadik helyszín lent, "a völgyben alant" a győztesek alantas diadalmámorát szimbolizálja.
E két leíró strófa után végig drámai "párbeszéd" hangzik a balladában. A 3-4. versszakban Ali és szolgálja a dialógus főszereplői. A győztes fővezér (akárcsak Edward király) azt kívánja, hogy a két apród az ő diadalát zengje. Feltűnő ellentét alakul ki a zsarnok véres tette és negédes modora között, ami még ellenszenvesebbé teszi. Beszédét Arany törk szavak felhasználásával (bülbül, huri; a szolga beszédében: gyaur, kaftán, serbet, sörbet) hitelesíti.
Az apródok lantot pengetve históriás éneket mondanak a múltról: Szondi állhatatosságáról és hősi haláláról. Mi csak "közben" kapcsolódunk be daluk meghallgatásába. Az 5. szakasz elején a három pont és két kötőszó mutatja, hogy folytatódik a történet elbeszélése, de nem most és nem ezzel kezdődik. Az apródok éneke tárgyilagos elbeszéléstől ível egyre szenvedélyesebb hangig, himnikusan szárnyaló pátoszig. Dalukban fokozatosan nő a stilisztikai eszközök és képek száma: pl. ismétlés és felkiáltás ("Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!"), azonos alakú szavak alkalmazása ("Mint hulla a hulla!"), belső rím ("Ő álla halála vérmosta fokán"), régies szavak és igealakok (álgyú, marha, dalnok, ezerek, vítt, ragyog vala, lőn).
A török küldött az apródokkal ellentétben a jelenről beszél, a jövő lehetőségeivel hitegeti őket. Mindent felkínál "mit csak terem a nagy szultán birodalma" a hazaárulásért, ha a megszálló idegen hatalom oldalára állnak szolgálatba. Eleinte keletiesen színes stílus jellemzi ajánlatait, majd burkolt fenyegetés. A török kifogy az érveiből, sőt, egy pillanatra az apródok lelkes éneke hatása alá kerül és felkiált: "Rusztem maga volt ő!" Ez a hűséges költők erkölcsi diadala. A török dicsérni kezdi Szondi hősiességét, de megijed ettől, s leplezetlen fenyegetésbe csap át. Beszéde prózai közönségességig alacsonyodik erkölcsi vereségének zavarában. Az apródok nem figyelnek a török csábítására, nem jön létre valódi párbeszéd, csak párhuzamos monológok hangzanak el; énekük egyes szakaszai mégis felfoghatók közvetett válaszoknak.
Két különböző erkölcsi világ, két egymásnak ellent mondó lelkület és értékrend áll egymással szemben. Jellemző pl. a legyőzött maroknyi magyar sereg harci erényeivel ellentétben a keleties elpuhultság érzéki örömeinek felkínálása.

Az Őszikék ciklus 1877-ben írt balladáiból hiányzik minden allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Arany - csak művészi célokat követve - főleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenített fel bennük, ugyanakkor folytatja korábbi témáját, a bűn és bűnhődés kérdéskörét.

1877. július 15-én keletkezett a Tengeri hántás  című költemény, melynek szereplői a szokástörvényt megsértve halállal, tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhődnek: Tuba Ferkó elhagyja megesett szeretőjét, Dalos Esztit; s mikor a lány öngyilkossága után visszatér a faluba, lelkifurdalása beteggé teszi, a templom tornyára mászik és lezuhan. Ez a ballada is többszólamú szerkesztésű. Az első és az utolsó versszak kerettörténetének elbeszélésébe egy másik elbeszélés iktatódik, amit a tengerihántás egy - feltehetően idősebb - résztvevője meséli a fiatalok okulására. A múltbéli szomorú történetbe kiszólásokon keresztül ékelődnek bele a jelenre való utalások, az utolsó keresztversszakban viszont a múlt következménye válik a jelenné: a mesét hallgató fiatalok dideregve figyelik a fölöttük repülő halott szerelmesek kísérteties muzsikáját.

1877. szeptember 26-án íródott a Vörös Rébék falusi története, ami szintén a valóságot keveri babonás elemekkel. Vörös Rébék (Rebeka) hol varjú, hol vén boszorka, hol pedig kerítőasszony képében jelenik meg, aki házasságtörésre csábítja " a Sinkóék cifra lányát, a Terát". Az asszony hűtlensége kettős gyilkosságba kergeti férjét, Pörge Danit, akit végül elér a törvény büntetése. A címszereplő alakváltozásai, az epikus párbeszédes részek sejtető elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Az összetettséget fokozza a sátánűző refrén, a "Hess, madár!", melyet legtöbbször az elbeszélő, néha pedig a történet valamelyik szereplője kiált; s lehetséges, hogy olykor a hallgató riadalmát közvetíti. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje. A vers szimbolikája értelmében az ártó Gonosz halhatatlan, elpusztíthatatlan, hatalma időtlen. Reménytelen védekezni ellene.

Legnépszerűbb balladája az 1877. október 27-én írt Tetemre hívás. A halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé gyanakodtak: az ifjú menyasszonya, Kund Abigél. Büntetése a megtébolyodás.