Ady Endre a XX. század eleji magyar költészet megújítója, a magyar szimbolizmus megteremtője. A szimbolista stílusirányzat a XIX. század második felében, Franciaországban jött létre. A szimbólumok használata már az ókori görögöknél megjelent, majd a középkorban még jelentősebbé vált. A szimbolizmus lényege, hogy a kép és a tartalom között nincs, vagy csupán távoli kapcsolat van, a vers egésze sugall lényegi tartalmat. A fogalmak külön-külön is megfejthetőek, de csupán együtt értelmezhetőek teljesen. A visszatérő szimbólumok még hangsúlyosabb jelentést hordoznak.
A kor másik fontos stílusirányzata az impresszionizmus volt, mely szintén fontos szerepet kapott Ady költészetében. A szó benyomást jelent, jól érzékeltetve, hogy az irányzat lényege egy pillanat kiemelése és megörökítése. Csak a jelen a fontos, a pillanatnyi hangulat átadása. A költészetben a zeneiség eszközei, az alliteráció, rím, ritmus, illetve a szinesztézia, a jelzőhalmozás és a nominális stílus jellemző rá.
A harmadik fontos stílusirányzat a szecesszió, mely magyarul kivonulást jelent. Lényege az addigi előírások és szabályok elhagyása volt. Fontos elemei a szerepjáték, a halálvágy témája és a tudatosan vállalt, énközpontú magány.
Ady műveiben a Magyarországon megjelenő dualizmus kettőssége tükröződik. A gyors ipari fejlődés és tudományos eredmények álltak szemben a feudális mezőgazdasággal és a falvak elmaradottságával. A hivatalos magyar irodalomban megjelentek az epigonok, akik a korábbi sikeres írók és költők műveit másolták. Velük szemben Ady társaival az eredetiségre törekedett. Az első ebben a szellemiségben írt lap a Hét címet viselte, amely főleg a tudománnyal illetve nyugati művekkel foglalkozott. Az igazi áttörést az 1908-ban indult Nyugat című lap hozta el, mely a Holnap antológiából alakult át. Célja a nyugati modern gondolatok bemutatása és fiatal tehetségek felkutatása volt. Ady Párizsban töltött évei után az első nemzedék tagjaként a kezdetektől írt a Nyugat számára. Társai voltak többek között Babits, Kosztolányi, Juhász és Karinthy is.
Ady költészetére nagy hatással volt Nyugat-Európa irodalma a századforduló környékén. Műveiben megjelennek Nietzsche gondolatai, az ember, egyén, hatalom kérdésével. Freud munkássága a pszichoanalízis, álmok, ösztönök vizsgálatával hatott rá.
Ady istenes versei talán legösszetettebb művei, ez pedig Istenhez fűződő ellentmondásos kapcsolatának köszönhető. Édesanyja, Pásztor Mária papok és tanítók leszármazottja volt, ezért Ady már gyermekkorától kezdve vallásos neveltetésben részesült. A nagykárolyi piarista gimnázium tanulója, majd a Wesselényi Miklós Református Kollégium diákja volt Zilahon. Később a debreceni jogakadémia hallgatója lett, de 1899-től már az újságírásnak élt. Az 1900-as évek elejétől kicsapongó életet élt, melynek következményeként vérbajos lett. 1904-ben utazott először Párizsba és ekkor kezdett súlyosbodni betegsége is, mely többé már nem hagyta nyugodni. A halál állandó közelsége, az otthontalanság, a lelki béke megtalálásának igénye vezette el végül a költőt Istenhez.
1908-12 között minden kötetében volt istenes ciklus, a későbbiekben azonban csak egy-egy ilyen témájú verse jelent meg. Vallási tanulmányainak köszönhetően a bibliai elemek, szimbólumok egész líráját áthatják. Nem volt hívő, nem hitt a tételes vallásokban, a rítusokat sem tartotta be, de megvolt lelkében a hitre való törekvés. Személyes Istent teremtett magának, akivel közvetlen kapcsolatot alakított ki, ezzel is egyéni mítoszt teremtve. Költészetében az isten-fogalom is szimbólum: annyiféle, ahány versben megjelenik. Ősibb, pogány vallási képzetek is felidéződnek benne és a görög mitológia, a keleti vallások istenképe is felbukkan verseiben.
Leggyakrabban Istent mindentudó, mindenható lényként jeleníti meg, aki kegyeket oszt és von meg, akihez a megtört lelkű ember fordul segítségért és vigaszért. A humánus, az embert segítő istenes versek (Ádám, hol vagy, Álmom az Isten) mellett a hideg, az emberi sors iránt közönyös Istenkép sem idegen tőle. Ady istenképe így összetett, megfoghatatlan jelenség.
Az Álmom: az Isten (1907) teljes reménytelenséget mutat. A teljes üresség közepette Istenhez menekül, segítségével gyűjt erőt az életben maradáshoz. A vers jól példázza, hogy Istennel szembeni kételkedése ellenére, ha segítségre, megnyugvásra volt szüksége, akkor mégis hozzá fordult.
Régi, gyermekkori emlékei nyomán indul a felnőtt költő istenkeresése A Sion-hegy alatt (1908) című versében. A vers első részében a lírai én hitehagyott felnőttként keresi a rá váró, létezését harangozással jelző Istent. A lírai én bemutatása passzív, főleg emlékek felidézéséből áll, míg Istent aktív jelzőkkel írja le. Az egész mű sötét hangulatú, a „valahol” és a „nyirkos őszi hajnal” is ezt az érzetet erősíti, nem egy konkrét helyen és időben történik. A hangulat átadását szolgálja a kövek lángolása, a simogatás, a kongatás, a monoton harangszó is. Emellett Isten megfáradt, emberi tulajdonságokkal felruházott öregember képében tűnik fel. A lírai én, az ember feladata lenne a kapcsolatfelvétel, de mivel Isten nevét elfeledte, ez nem valósulhat meg. A nyomasztó tájban meghiúsul találkozásuk, hiába keresi Istent, hitetlenül kell tovább élnie. Az elembertelenedett világban az emberré formált Isten jelenthetné egyetlen vigaszát, így mikor egyedül marad, magát siratja a Sion-hegy alatt. Hit nélkül üres lett a világ, a vers az időtlen-örök jelenben ér véget.
A Hiszek hitetlenül Istenben (1910) a hit és Isten létének szükségességét hangsúlyozza. Keserűségéből, betegségéből a hit által keres kiutat. A költőnek feltehetőleg a biztos pontot, a megtartó erőt jelentené Isten. Kétségbeesett hit a költőé: egyszerre van jelen benne Isten tagadása és mégis megvallása, istenközelség és elhagyatottság, biztos hit és kétség. A hitetlenség megvallása mellett megszólal a hinni akarás szándéka is
„Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.”
A meghasonlott ember hirtelen vágyakozni kezd mindaz iránt, amit eddig nem tartott fontosnak: szépség, tisztaság, igazság, jóság. Isten megfejthetetlen titok Ady számára, de a legnagyobb titoknak, a titkok titkának mégis önmagát nevezi meg a költő.
Paradoxonokra épül az Istenhez hanyatló árnyék (1911) című verse, melyben Istent létezőként és egyben káprázatként nevezi meg. „Szent képzelés, örök hitbalzsam, ki létlenül is leglevőbb.” A költő beleszőtte a 109. zsoltár két sorát, ezáltal régies hatásúvá tette a szöveget. Egyszerre jelenik meg a félelem és a kétely Isten létezésében és az erős akarat, mellyel hinni akar. A halál közelségével számotvető költő határozott kijelentésével zárul a vers, amelyben ott a megtalált bizonyosság: „Nem szabad hinni senki másnak”
Mégsem Isten léte az igazán fontos számára, hanem saját támaszkereső lelki szükséglete, mely példásan megfigyelhető az Álmom: az Isten illetve a Hiszek hitetlenül Istenben című művében. Ehhez hasonlóan, saját létezésének, fontosságának felértékelése végigkíséri egész költészetét. Ady költészetének egyik legjellegzetesebb tulajdonságának tekinthető az az ön-mítosz, mely áthatja lírájának nagy részét. Ady mindvégig erősen vágyott rá, hogy képes legyen hinni Istenben, de megmaradt benne a kétely is Isten létezésével kapcsolatban. Maga az akarat, amivel a hit felé fordult, máris egyfajta megnyugvást hozhatott számára. Az Istenről való elmélkedés és a tudat, hogy mennyire hinni akar segítette őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése